Náfrádi Márta itt alighanem verhetetlen. Nemcsak azért, mert igazi textilből készült, igazán megvarrt, és a mellékelt fotó szerint igazán hordható ruhát állított ki, aminek a Bauhaus tárgyteremtő ideáljaihoz mégiscsak a legtöbb köze volna. Hanem azért is, mert a Ruha két körből nem emlékezik ugyan Moholy Nagy overalljára, sem a másik mester, Itten maga tervezte papos öltözékére, de szofisztikált egyszerűsége, tervezettsége, és igenis, tetszetőssége csatlakozik a nagy elődökhöz.
Nem tudni, persze pontosan, hogy kiket és milyen eszmei cél szerint gyűjtött össze a Bauhaus 100 című kiállítás a fővárosi Vasarely Múzeumba. Az alkalom, nem nehéz kitalálni, a jubilálás, a centenáriumi emlékezés, az hommage a Bauhaus. Csakhogy felvezető szöveg végképp és katalógus egyelőre nem lévén, nehéz eldönteni, miféle ünneplést jelölt ki a rendező OSAS művészszervezet.
Ünnepelni lehet avatott azonosulással, lehet epigon igyekezettel és lehet – igen, lehet – polemikus utókori feleseléssel is. Kivált izgalmas mindezek ismeretében a tiszteletlenül tisztelgő, mert értékelő-értelmező megemlékezés. Náfrádi szuverenitása mellett a Gaál Tamásé, aki ívelt formájú csészevázakat épít a Bauhausszal nem éppen képzettársítható bronzból, ám szerkezetszerűen, vagy a Bögi Diáé, aki éppen balzafa pálcákból és gyapjúfonálból komponál látszólag csak úgy odavetett, ám nagyon is megtervezett vonalkonstrukciókat.
Eltérés, értelmezés és azonosulás az is, ha Marafkó Bence aszimmetrikus táblája meghökkentően megbontja az elődök kék-sárga-vörös triászának, kör-négyzet-háromszög szentháromságának békéjét, és lényegében hosszú ideje nem más Bullás József piktúrája sem, amely gondosan megfestett, plasztikus gömbökkel gazdagítja, egyszersmind kiforgatja a geometriát.
Értelmezés és újraélés, hogy Bernáth Dániel bizonytalan képszélekkel kezdi ki és megbízhatatlan parallelekkel kommentálja a szigorú, színes négyzetrendszert, amely rendszer száz éve, Josef Albers mester óta csak metszően egyenes és kikezdhetetlenül párhuzamos lehet, de mindez szolid barátkozás ahhoz képest, hogy Gaál Endre habosnak mutatkozó cakkos szélű üvegből, álhatatlanul hullámzó felületekből komponál kilencosztatú geometrikus táblákat.
A mélyére tekintve még nagyobb az utókori deviancia Kristóf Gábor mintegy falképénél. Salgó – írja a cédula a bravúrosan nyugodt-változatos, már-már az aranymetszés biztonságát sugárzó kompozíció anyagáról, mert a vörös, sárga, fekete és kék négyszögletes mezőket ez a nem kevésbé kékre és vörösre festett lyukacsos elem kapcsolja össze és választja szét. Az a maga idején dexion prédikátummal ékített sínszerűség, amely mintha egy nehéz kezű, de kitartó ezermester találékonyságából született volna anno, és ajánlkozott a legkülönfélébb vasüzletek, raktárak, rosszabb, de gyakori esetben házikönyvtárak polcigényeinek kielégítésére.
Ha meggondoljuk, hogy a lélektelen, de hasznos elemek úgy aránylanak a Bauhaus tárgykultúrájához, mint kortársuk, a panelépítkezés Gropius ragyogó munkáslakótelepéhez Dessau-Törtenben, nem nehéz felfedezni Kristóf Cím nélkül kiállított művének a lényegét. S ha ilyen kaján tartalmakat nehéz volna is tetten érni az évszázados példához békésebben kapcsolódó, azt avatottan, felkészülten követő mai művekben, az eltérés, a viszonyulás, az utókori reakció valamilyen formában csaknem az egész kiállításban felfedezendő.
Amelyben a Bauhausnak mégis az olyan sokértékű művek adják meg elfogódottság nélkül a tiszteletet, mint Nagami szépen pácolt mahagónit összefestékezett léccel kombináló szerkezete, Gilly Tamás távol-keleti formákat újrafogalmazó, valamiképp mégis ideillő kerámiadarabjai, vagy Takács Anett vászonból hajtogatott origami remekei, amelyek ugyancsak oly kiválóan képesek megidézni a Bauhaus és a Távol-Kelet oly bonyolultan kimutathatatlan szellemi kapcsolatát.
Infó:
OSAS - Bauhaus 100. Vasarely Múzeum, Budapest, 2019. május 26-ig
