Hiába állítja a kormány, hogy Magyarországon nagyot csökkent a szegénység, valójában a gyakran hangoztatott tíz százalékos aránynál több embernek kell nélkülöznie. Ez az adat egyetlen mutatót vizsgálva valóban igaz, de Pitti Zoltán közgazdász arra figyelmeztet közösségi oldalán, hogy a szegénység és társadalmi kirekesztettség kockázatával élők felmérésekor a nemzetközi szakirodalom három tényezőt néz egyszerre, s ha ezt az elfogadott módszert alkalmazzuk, mindjárt megduplázódik az arány: a 2018-as adatok alapján a magyar népesség 19,6 százaléka van kitéve a szegénység és kirekesztés kockázatának.
A Corvinus Egyetem kutatója arra emlékeztet, hogy egyszerre kell nézni a relatív jövedelmi szegénységben élőket, valamint a nagyon alacsony munkaintenzitású családokat és végül a súlyos anyagi nehézségekkel küzdőket, de az örömjelentés csak az utóbbi adatot vette alapul. A csúsztatás már csak azért is érthetetlen, mert az összesített eredmény is 6 százalékkal jobb az előző évinél és alacsonyabb a 22 százalék körüli uniós átlagnál is. Kétségtelen, kevésbé hangzik jól, ha a társadalom ötödéről állítjuk, hogy szegény, mint ha csak a tizedéről jelentjük ki ezt.
Relatív jövedelmi szegénységben ma 1 millió 227 ezer ember él Magyarországon, a lakosság 12,8 százaléka. Ők azok, akiknek háztartása az úgynevezett társadalmi juttatások – a családi pótlék, segélyek - beszámításával is kevesebb pénzhez jut havonta a nettó medián jövedelem 60 százalékánál. Éves szinten ez tavaly 1 millió és 6204 forintot jelentett. Közben 2018-ban a nettó minimálbér 1 millió 101 ezer 240 forintot hozott a 12 hónap alatt, míg a szakképzettséghez kötött garantált bérminimum 1 millió 440 ezer 396 forint éves bevételnek felelt meg, vagyis a legkisebb keresetek alig haladták meg a szegénységi küszöböt.
A Pénzügyminisztérium tavalyi adatai szerint 2018-ban a versenyszféra cégeinél 879 ezer ember kapott minimálbért, az állami szektorban pedig további negyedmillió, de több mint felük nem teljes munkaidőben volt bejelentve. Ha a tavalyi 4,4 millió foglalkoztatottal számolunk, azt a sokkoló adatot kapjuk, hogy a magyar dolgozók negyedét minimálbéren tartják.
A súlyos anyagi nehézségekkel küzdők körének meghatározása még ennél is bonyolultabb, hiszen a szociológusok ilyenkor 9 kérdést tesznek fel attól kezdve, hogy van-e a háztartásnak közüzemi tartozása, tudnak-e rendesen fűteni, esznek-e kétnaponta húst egész odáig, hogy van-e mosógépük, autójuk, telefonjuk vagy színes televíziójuk és persze egy kis tartalékuk, ha beütne valami váratlan kiadás. Aki ezek közöl négy kérdésre nemmel felel, azt már a súlyos anyagi gondokkal küzdők közé sorolja a statisztika. Az Eurostat adatai szerint ma Magyarországon 974 ezer ember tartozik ebbe a körbe, vagyis a népesség 10,1 százaléka. És végül nagyon alacsony munkaintenzitásúnak számít az a háztartás, ahol a 18-59 év közöttiek a lehetséges munkaidő kevesebb mint 20 százalékát töltötték munkával. Ez ma 398 ezer emberről mondható el, a lakosság 5,7 százalékáról.
Minden ember csak egyszer szerepel a statisztikában, akkor is, ha több mutatóban is érintett. Ha valakit egyszer vesznek számításba, az szegénynek számít, de ha mindhárom csoportban szerepelhet, akkor már mélyszegénységben élőről beszélünk. Ez egyben azzal jár, hogy egy közfoglalkoztatottról akkor sem lehet kimondani, hogy mélyszegénységben él, ha közben éhezik a család. (Idén februárban már csak 117 831 közmunkás volt Magyarországon.)
Pitti Zoltán már idézett internetes értékelése azt is hangsúlyozza, hogy nagy az eltérés az ország egyes régiói között, az észak-magyarországi megyékben élők majdnem 33 százaléka, míg a nyugati határszél lakóinak csak 12 és fél százaléka van kitéve a szegénység és társadalmi kirekesztettség veszélyének. Az Európai Bizottság egyik tavalyi jelentése kimondja, hogy a veszélyeztetettek több mint fele 75 éves vagy annál idősebb.
