Amikor beszélgetünk, éppen egy hete indította a gyűjtést, most pedig, hogy ennyi pénz gyűlt össze, furcsa dolgokat lehet olvasni a közösségi oldalán. Hogy hát tényleg fantasztikus, amit tett, de mi lesz a többiekkel, és miért nem azok segítenek ilyenkor, akiknek milliárdjai vannak? Azért érez valami elégedettségfélét vagy erre számított?
Nem érezhetek semmiféle elégedettséget, mert ennek az ügynek nincs még vége. Kedden tárgyaltam a végrehajtó céggel, a hétvégén megyünk házat nézni. Csak akkor tudok majd egy tiszta, megvalósult dologról beszámolni, amikor Fazekas Krisztáék beköltöznek. És amikor meglátjuk, mit indít meg ez a történet. De hogy megindít valamit, abban biztos vagyok, és egyáltalán nem lepődtem meg rajta. Amikor lélegeztetőgépre gyűjtöttem 25 évvel ezelőtt, iszonyú sokan megtaláltak és kapaszkodtak belém, hogy oldjam meg. Most azon gondolkozom, hogyan lehetne létrehozni egy civil alapot, amelyik hasonló esetekben segíthet. Többen kérdezték, hogy folytatjuk-e, mert szívesen beadnának havi ezer-kétezer forintot. Ehhez létre kéne hozni egy szervezetet, egy alapítványt, amely ellenőrzi és folyamatosan beszámol a pénzek sorsáról.
Úgy gondolja, ez jelenthetné a megoldást a több ezer, hasonló sorsú családnak?
Én úgy tudom, hogy vannak országok, ahol a devizahitelesek helyzetét megoldották. Horvátországban és máshol. Nyilvánvalóan ehhez a kormány szándéka is kellene. Ezzel én nem szeretnék foglalkozni. Nem gondolom, hogy mindenkinek a sorsával nekem kellene foglalkoznom, miközben nyilvánvalóan én is gyötrődöm, látva a szörnyű sorsokat. Én cselekvő ember vagyok, ha jön az ötlet, csinálom. Mondtam is azoknak, akik írtak nekem, hogy majd akkor fogok tudni mindenkinek segíteni, ha szociális miniszter leszek. De ezt ne írja meg.
Lenne?
Dehogyis! Az nem én vagyok.
Alig tudtam elérni. Most is kocsiban ül, megy Szombathelyre játszani, próbál, intézkedik. Hogyan egyezteti össze ezt a rengeteg dolgot?
Néha én is úgy érzem, ez őrület. Csütörtök óta húszórázom. Akkor Tóni elment dolgozni (Cserna Antal színész, Szalay Kriszta férje – a szerk.), és amikor hazajött, mondtam neki, hogy költöttem kicsit a kasszából. De már akkor tudtam, hogy én ezt az egészet végig fogom csinálni, a gyűjtéstől a beköltözésig. Sőt utána is. Próbálom mentorálni Fazekas Krisztáékat. Azt gondolom, félévente beszámolok majd arról, mi történik velük, a pénzzel, hogy jól költik-e el. Elvégre ők most örökbe lettek fogadva.
Mi lesz, ha azelőtt jön egy következő kérés, hogy elkezdene működni az ön által megálmodott alap? Nekik mit mond majd?
Persze már volt, de én az elején leírtam a Facebookon, hogy forduljanak a kormányhoz vagy a helyi önkormányzathoz. Ha nem jön a segítség, akkor reméljék, hogy lesz egy olyan bevállalós ember, mint én, aki végigcsinálja. Ki van zárva, hogy nincs ilyen. Tudniillik ez olyan egyedülálló csoda, ami fényt juttathat oda is, ahol eddig csak sötétség volt. Hitet ad az embereknek. Én tudom, mert az eddigi „dolgaim” is mind elindítottak valamit. Amikor a Kapcsoldát elkezdtem, akkor tíz iskolából háromban mondták, hogy egye fene, beengedik a programot, ha én végigcsinálom. Mára százöt iskola valósította meg. (A Kapcsoldáról lásd keretes írásunkat – a szerk.) Szóval nem tudom, hogy ez most mit fog elindítani.
Néhány éve egy hajléktalan asszony történetét állította színpadra. A Maradjunk annyiban is elindított valamit?
Az biztos, hogy azok, akik megnézik az előadást, máshogy néznek a hajléktalanokra. Embernek látják őket. Emellett a Maradjunk annyiban után még több hitelem lett. A szó átvitt és szoros értelmében is. A bemutató után 630 ezer forintot tudtam gyűjteni, és egy fogorvossal együtt egyetlen hónap alatt összegyűjtöttük egy mobilház árát.
A mostani akciója és a Maradjunk annyiban is a lakhatással foglalkozik. Ez lenne ma a legnagyobb szociális probléma Magyarországon?
Azt hiszem, igen. Korábban sem volt egyszerű a helyzet, de a devizahitelek bedőlése után még nehezebb lett. Tudom, a kormány már eddig is tett lépéseket az ő ügyükben, de az csak tűzoltás volt, és főként azoknak segített, akiknek amúgy is lett volna pénzük túlélni. A szegények nem tudták megváltani a szabadságukat.
Talán, mert a kormány úgy gondolja, hogy mindenki a maga ura és a saját szerencséjének a kovácsa. Az államnak csak a minimális szolgáltatásokat kell biztosítania, a többi a polgár dolga.
Az állam jelenleg a minimális szolgáltatásokat sem biztosítja a leginkább rászorulóknak. Azt gondolom, hogy ha az ország vezetője mentálisan egészséges ember lenne, akkor ennek az országnak a mentora lehetne. Fontos lenne egy jó tanító.
Nem gondolja, hogy ha erre lenne szükségük, akkor ilyet választanának?
Az emberek sokszor nem tudják, mire van szükségük. Vezetve vannak, manipulálva vannak. Addig, amíg a karácsonyi reklámok arról szólnak, hogy vásárolj részletre, és nem arról, hogy öleld meg, akit szeretsz, mert az a szeretet ünnepe, addig nincs miről beszélnünk.
Ön sokszor, sok helyen ostorozza a hatalmat. Nem fél attól, hogy ez visszaüt, és károsan hat az egzisztenciájára?
Mondjuk úgy, hogy már régen visszaütött. De félelem nincs bennem. Már régen nem kérek és nem is kapok semmit a hatalomtól. Egyébként magával a szóval is bajom van: hatalomnak élik meg, miközben a mi pénzünkből vannak ott, a mi adóinkból. Szolgálniuk kéne azokat, akik megválasztották őket. És azokat is, akik nem.
Miközben ön igazi „civil”, civilben színész, színpadi feladatokkal. Éppen min dolgozik?
Az évad vége felé járunk, úgyhogy most már csak néhány új feladatom van. A jövő héten lesz az Óbudai Társaskörben egy bemutatóm, Milos Forman feleségének a könyvéből dramatizáltam egy történetet. Ez egy felolvasóest, már három éve csinálom. Első évben Hrabal volt, aztán Menzel, most pedig Martina Formanová könyve. Nyáron drámatáborokat vezetek, jövőre pedig majd meglátjuk. Én általában nem úgy működöm, ahogy a színésztársaim többsége, ilyenkor még fogalmam sincs arról, mit fogok csinálni szeptemberben. Az biztos, hogy a Maradjunk annyibant viszem szerte az országban. És kaptam a Magyar Kétfarkú Kutya Párt választási keretéből annyi pénzt, amennyiből kitalálhatunk egy integrált színházat. Sérültekkel, hajléktalanokkal és pályakezdőkkel hozunk létre egy előadást. Egyelőre egy hónapra tervezem. Végigcsináljuk a teljes próbafolyamatot egy darabbal, amiért a résztvevők tisztességes fizetést kapnak, és a végén a nézők megnézhetik a végeredményt. A lényeg a közös munka.
Pályakezdők alatt fiatal színészeket ért?
Igen. Nekik is nagyon nehéz helyzetük van ma Magyarországon.
Hol készülne a darab, úgy értem, már befogadták valahol?
Nem, de erre most még nem tudok gondolni. Először Krisztináéknak legyen meg az új házuk, aztán legyen meg a bemutatóm, legyünk túl a nyáron, és utána majd meglátjuk. Én mindig bízom az emberekben.
