Aludni tényleg kicsit olyan, mint meghalni. Ha sötét van, és becsukom a szemem, máris olyan, mintha meghaltam volna. Próbálom, de félek. Attól, hogy máris meghalok. Amikor elalszom, nem is tudok magamról.
Viszont lehet, hogy meghalni is olyan egy kicsit, mint aludni. Tévében már láttam halottat.
Nem tudok elaludni.
Megpróbálom visszafojtani a levegőt. Megijedek, hogy nem megy sokáig. Szoktam gyakorolni nappal is, és csinálom úszás közben, edzésen, mert akkor úgyis kell. Akár egy harminchármas medencét is át bírok úszni víz alatt.
Ha netán menekülnöm kell, és el kell bújnom, ahhoz is az kell, hogy ne hallják, hogy lélegzem, de sajnos az a baj, hogy bújócskánál, futás után, ha elrejtőzöm, mindig hangosan kell szuszognom, és az izzadás miatt viszketek is.
Halottasat játszom, vajon meddig bírom, ha eltemetnek, koporsóban, a föld alá, bár az rémes lenne, ha élve temetnének el, igaz, a halál még félelmetesebb, ezért azt úgy próbálom ki, hogy behunyt szemmel, mozdulatlanul fekszem az ágyamon, és nem veszek levegőt. Mert kerülhetek olyan helyzetbe, hogy engem is gázkamrába zárnak, mint a Vera fiát, és akkor lehetőleg addig kell bent tartanom a levegőt, amíg a gáz hatása csökken, hogy azok alatt, akik rám esnek, valahogy mégiscsak életben maradjak, míg újra kinyitják a vasajtót. Láttam a tévében, mennyi hulla van egymáson, de hallottam azt is, hogy előfordult, hogy legalul valaki életben maradt. Vagy például, ha majd újra a Dunába akarnak lőni bennünket, mint annak idején, akkor, ha időben ugrom be, még mielőtt lőnének, de nem túl korán, nehogy észrevegyék, és nem jövök fel a víz felszínére jó sokáig, akkor lehet, hogy túlélem. De ahhoz meg kéne tanulnom átúszni az ötvenes medencét is.
Nem tudok aludni.
Miért kell engem minden este deportálni?
Miért kell, hogy már most rossz legyen, amikor később úgyis az lesz?
És az a legrosszabb, hogy éppen ők hagynak egyedül, akiktől a legrosszabb külön lennem. Olyan ez az egész, mint az uszodában az edzés, csak itt nem a minősítőre edzenek, hanem a deportálásra. Hogy szokjam. Hogy majd én is életben maradjak, mint ők, ha legközelebb elvisznek bennünket. Mert kiszámoltam, hogy engem pont annyi idősen deportáltak a kisszobába, mint amikor aput a vonaton. És ugyan nem mondják, de érzem, minden rosszra szeretnének előre felkészíteni, amennyire lehet, hogy semmi ne érjen váratlanul, ha felnövök.
Akkor viszont nem akarok felnőni. A jóra miért nem készítenek fel soha?
Miért kellettem nekik egyáltalán, ha tudták, hogy minden rossz lesz? Ha szeretik a gyereküket, és ezt többször is mondták, meg azt is, hogy az én érdekemben csinálják, amit csinálnak, amit nehéz elhinni, főleg a priznicnél meg a külön alvásnál, akkor miért akarják, hogy rossz legyen neki? Ha előre tudták, hogy mi minden történhet, amire fel kell készíteniük, akkor talán inkább nem kellett volna egyáltalán elkészíteniük, és akkor nem kéne például egyedül aludnom, meg edzeni az önállóságra, meg arra, hogy nem lesznek, sőt arra sem, hogy netán engem is elvisznek, ahogy őket, és akkor lehet, hogy egyszer csak én sem leszek. Látom rajtuk, hogy nekik is hiányzik a papájuk, bár erről soha nem beszélnek, vagy legalábbis csak szomorú arcot vágnak, ha véletlenül mégis szóba kerül, úgyhogy erről inkább én se beszélek.
De miért nem beszélnek legalább addig vidám dolgokról? Miért csak mindig felkészítenek? Hát nem értik, hogy így nem alhatok el? Ha elalszom, hogy vigyázzak ránk?
