Az uniós támogatások (finoman szólva) nagyvonalú felhasználása mellett a hazai költségvetési pénzek kormányzati szintű kezelése igencsak hagy kívánnivalókat maga után. Nem kell különösebb bizonyíték minderre, elég átnézni az elmúlt kilenc év Magyar Közlönyeit.
Hemzsegnek az olyan százmilliós, milliárdos kiadásoktól, amelyről a kormány, azaz (személyesen) Orbán Viktor döntött. Külföldre, a határon túlra, miközben itthon futószalagon nem jut pénz ezekhez képest messze fontosabb prioritásokra. Igazából az ország pénzének felhasználási módjai és céljai egyedül a kormányfő fejében dőlnek el, és gyakorlatilag diszkrecionális jogkörrel egymaga dönti el, hogy hová, mire, milyen célra és mennyit ad az államkassza.
Vagyis valójában a miniszterelnök a saját, egyéni akarata alapozza meg a költségvetés valódi felhasználását, nem a törvény. És erre még felhatalmazása is van. Az államháztartási törvény – egyes állami szervek költségvetését kivéve - lényegében a központi költségvetés valamennyi fejezete tekintetében teljesen szabadkezet ad a kormánynak (valójában a kormányfőnek) a költségvetési pénzek (elszámolás nélküli) felhasználása tekintetében. A pénzügyminiszter pedig szaladhat utólag a szekér után. Neki már csak annyi maradt tárcavezetőként, hogy teremtse elő mindennek a fedezetét. A zárszámadási törvény viszont ezáltal az értelmét veszti. A kormányfői költekezéssel nem kell elszámolni.
Azt már eddig is lehetett tudni, hogy az Országgyűlés látszattevékenységet végez, mert valójában rendeleti kormányzás folyik az országban. A törvények – beleértve a költségvetést is - kiüresedtek, mert már legfeljebb csak a csomagolást szolgálják. És itt már nem képes megállni: kormányrendeletben szabályoz már sok olyan jogterületet, melyeket jogállamban csak törvényi szinten lehetne kezelni. Jogintézményeket hoz létre, felszámol, átalakít, összevon, mintha ezek is csak az ő játékszerei lennének.
Mindez Orbán személyiségének része. Élvezi a hatalmat és azt, ha mindenki számára meglepő (és mulatságos) újdonságot talál ki (amelyet oldjon meg az apparátus, ez már nem érdekli). Orbán számára csak az ötletelés jelent izgalmat, a megoldás már teljesen hidegen hagyja. Aztán gyorsan elunja az egészet, kihajítja őket és újakat kreál. Mindez egyet jelent: mára már tényleg megszűnt minden valós kontroll körülötte, kiüresedett a parlament ellenőrző funkciója és immár semmi akadálya sincs az uralma kiteljesedésének.
Azt meg csak halkan jegyzem meg, hogy mindez nem újdonság, nem kellett feltalálnia a spanyolviaszt. Ugyanis a történelemben már volt arra precedens, hogy egy parlament demokratikus úton kétharmados felhatalmazással adott jogosultságot a rendeleti kormányzásra, kvázi a teljhatalomra. 1933. március 24-én, Németországban. A felhatalmazási törvénnyel (Ermächtigungsgesetz). Az akkori német kancellárt úgy hívták: Adolf Hitler.
Orbán meg is mondta még 2001-ben, az akkori Reggeli krónikában: "Őszintén bevallom, egyáltalán az egész választási kampányhoz semmi kedvet sem érzek. Isten bizony mondom, olyan jól eldolgozgatok itt a kormányban miniszterelnökként az ország számára fontos ügyekben. Ezek sokkal izgalmasabbak, mint bármifajta választási kampány meg megmérkőzés, tehát a legszívesebben minden különösebb nagy összecsapás nélkül folytatnám azt a munkát, amit az elmúlt három (ma már újabb kilenc - a szerző) évben végeztünk."
És az összes (hamvában holt) eszement ötletének egyetlen egy közös nevezője van: kivétel nélkül mind kívül áll a parlamenti demokrácia keretein. De ez már a demokratikus centralizmus túlburjánzása, ami kizárólag a tekintélyelvű parancsuralmi rendszerre épül. Amelyben a parlamentarizmus, a köztársaság csak holmi ruha, amit bármikor ledobhat a nemzet testéről.
Ezt a személetét azóta is tartja. Orbán Viktor szíve szerint hagyná a fenébe ezt a sok, számára értelmetlen, egyébként demokratikus semmisségeket, mint a választás, parlamentarizmus, piacgazdaság, demokrácia és egyebek, és pár évtizedig még eldolgozna miniszterelnökként. Akár választások nélkül is. Meg is mondta anno Friderikusznak: a parlamentáris demokráciából vannak, akik a parlamentre, ő a demokráciára helyezné a hangsúlyt. Annak is az illiberális változatára. Ez meg olyan abszurditás, mint az ateista pápa.
Orbán számára egyszerűen életidegen, ha bárkitől is függenie kell, ha bárki is kontrollt gyakorolhat felette. Számára az a természetes, ha egyedül tőle függ minden és mindenki, még az ország egésze is. Ezért is hozta létre a szinte tökélyre fejlesztett, kizárólag a kegyencelvre épülő irányítási rendszert. Amelyhez képest a kommunizmus demokratikus centralizmusa maga a teljes káosz. Egészen döbbenetes, hogy lényegében minden szál Orbán kezében fut össze. Olyan az egész, mint egy nagy pókháló, amelynek a közepén ott ül a miniszterelnök, s húzogatja-fonogatja a szálakat. E körben azt a technikát alkalmazza, hogy a legostobábbakhoz igazítja szavait, majd ehhez viszonyít mindenki mást is.
Gyakorlatilag csak Orbán fantáziája szabhat határt annak, hogy mit tehet meg a kormány. És ha ehhez hozzáveszem azt is, hogy szeretné a saját világrendjét és az egész világ rendjét is illiberális rendszerré is szervezni, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy már ő maga is úgy érzi, kinőtte Magyarországot. Meg is mondta: nix ugribugri.
Úgyhogy nagyon itt lenne az ideje: adjuk már le a miniszterelnököt a ruhatárban.