Nem beszéltek a háborúról, a szenvedésekről, az elveszett értékekről. A holokauszt-túlélők óvták gyerekeik lelkét, egy egész generáció nőtt fel úgy, hogy szinte semmit nem tudott a múltról.
Hatszázötvenezer műtárgyat konfiskáltak el 1933 és 1945 között zsidó családoktól a nácik, százezer sorsa ma is ismeretlen, értéküket 10 milliárd dollárra teszik szakértők. 1998-ban 44 ország írta alá a Washingtoni irányelveket (Washington Principles on Nazi-Confiscated Art), rögzítve az ilyen javak visszaszolgáltatásának közös szándékát. Az egyezményt életre hívó amerikai diplomata, Stuart Eizenstat a közelmúltban kimondta, a gyakorlat nem váltotta be az akkori reményeket, de nála is radikálisabban fogalmazott Marc Masurovsky történész, a Holocaust Art Restitution Project (HARP) társalapítója, aki szerint a Washingtoni irányelvek elvetéltek, s a "just and fair solution" – az „igazságos és tisztességes megoldás” - ritka, mint a fehér holló. Masurovsky indulatosan kelt ki több állam, köztük Magyarország gyakorlata ellen. Több mint 70 évvel a háború után még mindig sokan vannak azok, akik amszterdami, koppenhágai, párizsi vagy éppen New York-i múzeumok falán csodálhatják meg a vásznakat, amelyek nagyapáik szalonjának tartozékai voltak. A nácik az elhurcolt zsidók vagyontárgyait dokumentáló feljegyzéseit többnyire megsemmisítették, hamis eredetpapírokkal, eladási számlákkal helyettesítették azokat, s utóbbiakat még ma is bizonyítékként kezelik. Legitim a műtárgy eredete, hiszen zsidó tulajdonosa eladta azt – szól az egyelőre jól bevált védekezés. Amúgy muzeológusok, privát gyűjtők, képkereskedők is „óvakodnak” attól, hogy egy kép hátulját megtekintsék, nehogy kiderüljön valami a sötét múltról.
Az alábbiakban felvillantott képsorsok, ha úgy tetszik, sorsképek csak a legutóbbi hónapok, nyugaton aktuális, restitúciós ügyeihez kapcsolódnak, a válogatás önkényes, de talán kicsit közelebb visz annak megértéséhez, hogy mennyire nem csak a pénzről szól ez a képtelen történet. És akkor még nem is pillantottunk kelet felé…
Nem beszéltek
"Soha nem beszélt arról, hogy mi történt a szüleivel, alig szólalt meg németül, nem volt hajlandó beülni egy Mercedesbe, és nem vásárolt Bosch háztartási gépet. Csak a halála után tudtam meg részleteket apám életéből, aki Londonba menekülve 1939-ben nem lehetett a British Air Force pilótája, mert német kémnek tartották" - emlékezik Jonathan Hayden. Az apja nevet változtatott, Rudolf Hahnból Roger Hayden lett. Rudolf Hahn végignézte szülei elhurcolását, házuk kifosztását, a zsinagóga felégetését. A Fokvárosban élő Jonathan Hayden, Max Raphael Hahn unokája nemrég a göttingeni városi múzeumtól visszakapott néhány értéket.
„Ameddig csak visszaemlékszem, soha senki nem beszélt a háborúról” - mondta Sylvie Sulitzer, halkan hozzátéve: „Csodás színek, kedves festmény, de azt hiszem, nem tudom megtartani”. A nő tavaly ősszel vehette birtokba Renoir Két nő a kertben (“Deux femmes dans un jardin”) című alkotását. A festményt, amely Alfred Weinberger tulajdona volt több Renoirral együtt, életében először a megható átadási ceremónián, a New York-i Museum of Jewish Heritage-ben láthatta az unoka. A németek elől a francia Alpokba menekült Weinberger 13 értékes festményt helyezett el egy párizsi bankszéfben. A képek 1941-ben kerültek náci kézre, akik precíz leltárt, sőt fotókat is készítettek a kollekcióról. Hat művet rögtön a háború után sikerült visszaszerezni, a többinek nem akadtak nyomára. A „Két nő” vélhetően egy londoni galériából került Johannesburgba, itt a Sotheby’s árverésén tűnt fel 1975-ben, ahol senki nem firtatta eredetét. Sulitzer a francia kormánytól kapott korábban egy nagyobb összegű kárpótlást, amit most vissza kell fizetnie.
"Azt tanácsolták, ha be akarunk ismét illeszkedni a társadalomba, ne beszéljünk az elvesztett értékeinkről. Amúgy nem is nagyon volt erőnk beszélni, felejteni akartunk, és újraéleszteni testünket, lelkünket, kerestük szeretteinket, és legkevésbé az foglalkoztatott, hogy merre szóródott szét a családi ezüst" – emlékszik vissza Claire Gimpel, aki hatvan évvel a háború után bukkant rá egy Marseille-i múzeumban André Derain „La Pinède à Cassis” című képére. A Derain kétséget kizáróan nagyapja, René Gimpel, a neves, New Yorkban és Londonban is működő francia képkereskedő tulajdona volt. Az unoka immár tíz esztendeje küzd, hogy elismerjék a „kényszereladás” tényét. Gimpel galériájából 1942-ben 81 ládányi festményt vittek el a németek, miközben ő és fiai Dél- Franciaországban az ellenállásban vettek részt. Gimpel koncentrációs táborban végezte és az örökösök, akik jelenleg perben állnak a francia állammal, hat évtizedig nem beszéltek még „zsidóságukról” sem.
"A Herengrachton nagyapám, Abraham Prins amszterdami háza ablakából néztem végig, ahogy a holland rendőrök kihajtanak 94 fiút az árvaházból, majd két gondozójukkal és az orvosukkal együtt feltuszkolják őket a villamosra. Azt is láttam, hogy percekkel később egy szállítóvállalat emberei kiürítik az árvaházat, elhurcolva minden értéket onnan. Most már tudom, hogy ez a szállítmány Németországba tartott, a fiúkat szállító vonat, pedig Sobibórba. A nagyapám is ezen az úton indult el." Ahogy ő sem, az árvák sem tértek vissza onnan, a festmények, műtárgyak, viszont igen, ahogy a Herengrachti ház kincsei is, egy német „körutazást” követően bukkantak fel holland közintézményekben. Avraham Roets, aki a túlélte a holokausztot, ez év elején tette közzé emlékeit és aktuális kérdéseit, amelyekre Hollandia még mindig nem képes érdemi választ adni. A holland zsidó közösség adományaiból 100 évig fenntartott árvaház csodás festményeinek, műtárgyainak tulajdonosát „keresik”, állítja az ország restitúciós bizottsága, és csak odáig jutottak, hogy az árváknak, vagy a velük önkéntesen halálba ment gondozóknak kellene kérvényezni az értékeket. És a bizottság kérdez is: miért nem keresték értékeiket a túlélők időben?
Nem beszéltek
A Katz család 143, jelenleg holland múzeumokban őrzött képéért indított pert tavaly év végén az Egyesült Államokban Bruce Berg, Benjamin Katz unokája. Benjamin és testvére Nathan közös vállalkozásban gyűjtötte az értékeket, különös figyelemmel a holland “Old Masters” művekre. Hermann Göring személyesen válogatott a Katz-kollekcióból 1940-42 között, kikényszerítve az „eladásukat”. Igaz a pénz, amit fizettek, elegendő volt ahhoz, hogy a Katzok elkerüljék a koncentrációs tábort. A perbe hívott holland állam és a múzeumok évtizedek óta nem ismerik el a Katzok igényét, az ország restitúciós bizottsága szerint a visszaszolgáltatásnak „nincs jogi alapja.” A képeket egyébként az amerikai hadsereg adta át Hollandiának a háború befejezésekor. Mint arról az örökösöket képviselő ügyvéd beszámolt, a holland restitúciós bizottság álláspontja, hogy semmi szabálytalan nem történt, az adásvétel megfelelt a hétköznapi szabályoknak…
Vaszilij Kandinszkij műve is marad egyelőre az amszterdami Stedelijk Museum-ban, döntött a holland restitúciós bizottság, elutasítva a Lewenstein család örököseinek kérését. A „Painting with Houses” (Festmény házakkal) című kép 1940-ben került náci kézre, amikor a Lewenstein család elmenekült Amszterdamból, de előtte modern gyűjteményük eladására kényszerültek. A Stedelijk Museum árverésen szerezte meg a Kandinszkij-képet 176 guldenért. A 2012-ben beadott kérelemre tavaly novemberben született ítélet, eszerint az 1940-es eseményekből nem következik, hogy a múzeum „rosszhiszeműen” vásárolt volna. Irma Klein, és férje Robert Lewenstein önszántából értékesítette a képet, igaz tudatában voltak a náci uralom alatt rájuk váró „jövőnek”, de „csak financiális” gondjaikat akarták megoldani. További érv, hogy a család nem próbálkozott meg közvetlenül a háború után a kép visszaszerzésével. Amszterdam városa szerint ez egy fontos tétel a helyi múzeum anyagában, része az állandó kiállításnak, és amúgy is kevés Kandinszkij van az intézmény kollekciójában… ”De érzékeljük, hogy ez a festmény mindig is egy fájó történet része marad” – szól a hivatal megható álláspontja.
Camille Pissaro képe is marad Spanyolországban. A napokban elutasította az amerikai bíróság David Cassirer kérelmét; az ítélet szerint a "Rue St Honore, apres-midi, effet de pluie" című alkotás jogos tulajdonosa a Thyssen-Bornemisza Museum, amely évek óta arra hivatkozik, nem ismerték a kép múltját, amikor 1992-ben az intézményhez került. 1939-ben a kép eladása jelentette a menedéket a családnak, Lilly Cassirer, David dédanyja mondott le róla a halál árnyékában. 1999-ben Lilly unokája, Claude látta meg a családi értéket a múzeum falán. A kép előtte többször is megfordult a német piacon, hogy azután 1943-ban az USA-ban kössön ki. Hans-Heinrich Thyssen-Bornemisza itt vásárolta meg egy New York-i galériástól, Stephan Hahntól 1976-ban. A kérdésre, hogy a báró miért nem nézett rá a kép hátuljára, amelyen a „provenance” címkék alapján világosan azonosítható volt Lilly Cassirier apjának berlini galériája, nincs válasz. De az ítélet szerint nem volt rosszhiszemű a báró, akinek gyűjteményét a spanyol állam vette meg, megalapítva a nevét viselő múzeumot. A spanyol kormány álláspontja szerint a privát intézményre nem kényszeríthetők rá a Washingtoni irányelvek. A mostani ítélet kapcsán az amerikai szövetségi bíró úgy nyilatkozott, az a spanyol joggal összhangban van, morálisan azonban megkérdőjelezhető a spanyolok hozzáállása.
Kulturális vérveszteség
Jacques Goudstikker és felesége Desirée, a karon ülő fiúkkal, Eduarddal úgy hagyta el az utolsó hajóval Hollandiát, hogy még a gyújtás leállítására sem maradt idejük, autójuk járó motorral maradt a dokkban. Jacques az első éjszaka kiment a fedélzetre, és soha többé nem tért vissza, egy nyíláson át a hajófenékre zuhant. A teste mellett egy kis fekete könyvet találtak, benne 1113 hátrahagyott festmény listájával. Jegyzetei több mint 200 képhez vezettek el, és a nyomok megtalálása után kilenc év kellett ahhoz, hogy a jog az életben maradt családtagok mellé álljon 2008-ban. A holland kulturális tárca „kulturális vérveszteségnek” minősítette a képek visszaszolgáltatását. Tavaly ősszel 13 éves harc után révbe ért a „Madonna and Child Enthroned With Saints Nicholas of Tolentino and Sebastian” egy 1510 körül készült mestermű is. Egy amerikai intézmény a Virginia Museum of Fine Arts adta át Goudstikker örökösének, Marei von Sahernak. A festményt a szövetségesek még 1945-ben visszaadták Hollandiának, és bár tudni lehetett, hogy Göringék kitől rabolták, a holland kormány egyszerűen eladta ismeretlen vevőnek.
A Moderna Museet Stockholm visszaadta Oskar Kokoschka Joseph de Montesquiou-Fezensac-ot megörökítő portréját Alfred Flechtheim családjának. A múzeum 1934-ben vette meg a művet, Alexander Vömel műkereskedőtől, aki a náci párt tagjaként részt vett a düsseldorfi Flechtheim-galéria kiürítésében. A kép 20 millió dollárért kelt el tavaly novemberben a Sotheby’s New York-i aukcióján. A Flechtheim örökösöknek a Guggenheim Múzeummal is sikerült megegyezniük, így visszakaptak egy másik művet is, az “Artillerymen-t”. Ernst Ludwig Kirchner alkotása előbb a MoMa gyűjteményében bukkant fel, majd 1988-ban egy csereügylettel került a Guggenheim Múzeumhoz. A közelmúltban csaknem 22 millió dollárért értékesítették a képet New York-ban.
Jan van der Heyden “View of a Dutch Square” című képe egyike volt annak a 160 festménynek amelyet a Kraus család 1938-ban, Ausztriából menekülve hátra hagyott. A Xanten-i Szent Victor Dóm a közeli napokban, döntött úgy, hogy az 1963-ban jóhiszeműen megszerzett alkotást visszaadja John Graykowskinak, Gottlieb és Mathilde Kraus Amerikában élő dédunokájának. Kanyargós útja volt a holland műnek mielőtt a német katolikus templom oltalmába került volna. A háború után a bajor állam több száz, a szövetségesek által megtalált műtárgyat adott vissza „eredeti tulajdonosainak”, a bökkenő csak az volt, hogy a lépés haszonélvezői nácik, vagy azok örökösei voltak.
A botrányos akciókra 2016-ban derített fényt a Comission for Looted Art in Europe (CLAE), mint kiderült, több mint tízezer műtárgyat bíztak a bajor hatóságok gondjaira az amerikai irányítás alatt működő „műtárgy kommandósok”, amikor elhagyták Németországot, azzal, hogy, juttassák vissza az eredeti zsidó tulajdonosoknak. A zsidóktól elkobzott, vagy fillérekért megszerzett alkotások tulajdonosaként azonban olyan derék németek voltak nyilván tartva, mint például Hitler baráti fotósa, Heinrich Hoffmann, akihez a 40-es évek elején került - mások mellett - a holland alkotás. 1958-ban leánya, Henriette Von Schirach, Hitler titkárnője a bajor kormány jóvoltából, 300 márka fejében „visszavásárolhatta” a Heyden-képet, hogy azután 16 100 márkáért, egy kölni aukciósház közreműködésével, 1963-ban továbbértékesítse.
Zárt ajtók, süket fülek fogadták másfél évtizeden át Németországban Max James Emden örököseit, akik nagyapjuk gyűjteményének darabjait, köztük Bernardo Bellotto alkotásait szerették volna vissza kapni. A híres KaDeWe áruházlánc alapítója 1933-ban menekült el Hamburgból Svájcba, vagyonát a nácik elkobozták, hogy azután a birtokában maradt képeit is megszerezzék kényszer-értékesítésen. Karl Haberstock műkereskedő mélyen áron alul vette meg Hitler gyűjteménye számára a Belotto-műveket, amelyek a háború után, a 60-as években állami tulajdonba kerültek. Az egyik sokáig az államelnöki irodát ékesítette, majd Horst Köhler, szembesülve a kétes eredettel, levetette a falról mintegy 15 évvel ezelőtt. Ezt a képet jelenleg a drezdai hadtörténeti múzeumban őrzik, egy másikat pedig Düsseldorfban a Kunstpalast Múzeumban. A napokban a német restitúciós bizottság elismerte a „kényszer-értékesítés” tényét, és azt, hogy a képek „visszaadhatók”.
Schiele és a mikroszkóp
Egon Schiele több műve is amerikai múzeumok homályában vár sorsára. A The Morgan Library és a MoMA is érintett az osztrák zsidó kabaréművész, Fritz Grünbaum örököseinek keresetében. Grünbaum, aki megszállott Schiele gyűjtő volt, Dachauban lelte halálát 1941-ben. Feleségét Elisabethet, mielőtt őt is elhurcolták volna, 1942-ben a nácik kényszerítették, mondjon le a családi kollekcióról. Grünbaum örökösei 1950 óta próbálkoznak. Schiele műveinek kalandos sorsával egyébként több regényt lehetne megtölteni. Az egyik legemlékezetesebb restitúciós ügy a "Wally portréjához" kapcsolódott, Lea Bondi-Jaray örökösei évtizedes jogi huzavona után 20 millió dollárt kaptak a képet birtokló Leopold Múzeumtól 2010-ben.
Egy másik Schiele-kép története tavaly év végén okozott döbbenetet. A Sotheby’s novemberei aukcióján 24 millió dollárnál csapott le a kalapács egy Cesky Krumlovot sejtelemes fényben megörökítő csodás műre. A Dämmernde Stadt (Die Kleine Stadt II) eladását ketten figyelték feszülten, az aktuális tulajdonos, és a hajdani, Elsa Koditschek örököse. Elsa Koditschek egy bécsi bankár özvegye, gyerekeit a tengeren túlra küldte még a világégés előtt. Ő maga maradt a férje által 1911-ben épített villában, egy bizonyos Sylvia Kosminskivel. 1940-ben egy náci tiszt, Herbert Gerbing költözött be a ház első emeletére, Elsa pedig a náci tudtával megosztozott Sylviaval a felső lakáson. Amikor kézhez vette a felhívást, amely őt a helyi iskolába irányította, ahonnan a német uralom alatti Lengyelország lett volna a végső úti cél - mint az Koditschek fiának írt leveléből kiderül -, megkérdezte a lakótársat, a náci tisztet, „lehet-e halasztani az utazást”. A válasz „nem” volt, de jó tanácsokat kapott, hogy mire lesz szüksége a lodzi gettóban. ”Kedves, volt tőle, hogy azt mondta, ne vigyek sok csomagot…” - írta. Koditschek átmenetileg egy Heinz nevű családnál bújt meg, majd amikor ez veszélyessé vált, úgy döntött Sylviaval, hogy „hazamennek”.
A történet hihetetlen, de két évet rejtőzködtek a villában. Szerencsére Gerbing ritkán volt otthon, ugyanis szakértelmét Párizsban, Pozsonyban és Szalonikiben hasznosította a deportálások megszervezésében. Bárhol is állomásozott, legyen az Görögország, Franciaország, vagy Szlovákia, nagy ládák érkeztek - írta Koditschek. Később az oroszok feldúlták a házat, ő pedig Bernbe ment, ahol 1951-ben hunyt el. A Schiele eladásának körülményei nem teljesen tiszták, a háború végén így írt fiának: „Sylvia eladta a mikroszkópodat, a Schiele-t és két Rugendas-t” (Johann Moritz Rugendas XIX. századi német festő). Meglelt jegyzetei segítették a Sotheby’s eredetkutatóit a nyomok feltárásában. Lucian Simmons, aki nemrég a nyilvánosság előtt megvallotta, hogy az aukciósházak egészen a közelmúltig óvakodtak a kétes tulajdoni hátterű képektől, 2014-ben vette fel a kapcsolatot a családdal. Több év tárgyalás következett az aktuális tulajdonosokkal, akik 1950-ben vásárolták meg a Dämmernde Stadtot. Sikerült a mindkét félnek megfelelő egyezség nyélbeütése, így kerülhetett az 1913-ban festett mű a tavaly novemberben a New York-i aukcióra.
A Rosenbergek keresztes hadjárata
Alexandre Rosenberg, a már szabad francia hadsereg hadnagya, 1944. augusztusában, puskanyéllel ütögette egy Párizs közelében leállított vonat kocsijainak falát, arra gondolt rabokat szállít a szerelvény. A kinyíló ajtókon egy maroknyi halál fáradt német katona bújt elő. A vagonba belépő francia katona először nem hitt a szemének, nagyon ismerős, de valószínűtlen látvány tárult elé. Szobrok, rajzok, bekeretezett festmények, szendvicsként egymáshoz préselve, de néhány szignó így is látható volt: Picasso. Renoir. Braque. Cézanne. Apja, Paul Rosenberg gyűjteményének színe java indult volna Németország felé.
Azóta a Rosenbergek három generációja, pénzt, fáradtságot nem sajnálva kutat értékeik után. A 70-es években Alexandre Rosenberg visszavásárolta Degas „Két táncosnőjét, 1974-ben pedig, nem kis szerencsével egy aukciós katalógusban bukkant rá egy Braque festményre. A párizsi árverésre a rendőrséggel érkezett, ahol kiderült, az eladó Josée de Chambrun, Pierre Lavalnak, a Vichy-kormány volt miniszterelnökének lánya volt. Matisse Odalisque című képét a The Seattle Art Museum őrizte, és ha peres segédlettel is, de 1999-ben a múzeum visszaadta azt. Visszakapták Monet egyik vízililiomos festményét is, amelyet a normandiai Musée des Beaux-Arts adott kölcsön a bostoni Museum of Fine Artsnak. A közelmúltban Norvégiában, a Henie Onstad Art Centerben, a híres műkorcsolyázónő Sonja Henie és férje által alapított intézményben "bukkantak" egy másik Matisse műre, amely 45 évig lógott a múzeum falán. Hazakerült 2015-ben Matisse „La Femme assise” című képe is.
Az Elaine Rosenberget megörökítő alkotásra az elhíresült Cornelius Gurlitt müncheni lakásában találtak rá a német hatóságok. Az unoka, nem mellesleg ismert újságíró, Anne Sinclair, birtokba vehette nagyanyja portréját. Most a legnagyobb kihívás Edgar Degas, Mlle. Gabrielle Diot (1890) című képének visszaszerzése. Ez egyike annak a 60 képnek, amely még hiányzik az eredetileg 400 festményt tartalmazó családi leltárból. Gabrielle Diot arcképéről annyit már bizonyosan tudnak, hogy Svájcban van, de az aktuális tulajdonos nem fedi fel kilétét. A kép, amely hajdan a párizsi galéria fogadópultja felett lógott, a zavaros időkben a német nagykövet kezébe került. Hollétéről a Rosenbergeknek fogalmuk sem volt 1987-ig, amikor is egy művészeti magazinban feltűnt egy hamburgi műtárgy kereskedő, Mathias Hans hirdetése. Paul lánya, Elaine Rosenberg, felhívta Hans-t, aki rákérdezett: vissza akarja-e vásárolni a képet a család? Hans ezután eladta egy svájcinak a portrét, akinek nevét ma is diszkréten titkolja, pénzről viszont hajlandó lenne tárgyalni a családdal. Nem akarunk felejteni, nem akarjuk elengedni az ügyet – hangoztatta Marianne Rosenberg, Alexandre Rosenberg leánya, aki New York-i ügyvédként aktívan irányítja, ahogy ő fogalmaz, a család „keresztes hadjáratát”.