Mik a leggyakoribb tévképzetek, „félrehallások” a zeneterápiával kapcsolatban?
Ha zeneterapeutaként mutatkozom be, a „nem tudom, hova tenni ezt a foglalkozást”-arckifejezés mellett leggyakrabban némi riadtság tükröződik az emberek tekintetében. A terápia szó megijeszti őket, rögtön betegségekre gondolnak, a terápiák iránt pedig általában nagy az ellenállás, hiszen senki sem szeretne kiszolgáltatott helyzetbe kerülni egy betegség során. A közösségi média információáradata révén is rendkívül sok fals, felszínes hír kering a zeneterápia kapcsán, a legtöbben úgy hiszik, pusztán zenehallgatásról van szó, ami köztudott, hogy jó hatással van a közérzetünkre.
És nem így van?
Ha számomra kellemes zenét hallgatok, akár egy koncerten, tényleg jobb állapotba kerülök – ám a koncerten nincs velem a zeneterapeuta, nem duruzsolja a fülembe, mire figyeljek. Az egyik módszer, az úgynevezett receptív zeneterápia, mely során a hallgatott zene által keltett hatásokat dolgozzuk fel, a másik az aktív, ahol mi magunk hozunk létre egy zenei folyamatot. Széles a skála, hol jelenhet meg a zene és a zeneterapeuta a megelőzés és rehabilitáció terén – az alkalmi vagy ismeretterjesztő workshopoktól kezdve egészen a fókuszált terápiás folyamatokig. A zeneterápia – a zenei tevékenységek bevonásával végzett – főként lelki – egészségmegőrzés, betegségmegelőzés, teljeskörű életvitel-segítés – egy szakember, terapeuta körültekintő munkájával tud teljessé válni: hogy kísérje-vezesse a klienst a folyamat különféle fázisaiban.
Milyen kritériumoknak kell megfelelnie egy zeneterapeutának?
Értenie kell a zene nyelvén, nem árt, ha jól tud zenélni és át kell látnia a zene rendszerét. Az sem hátrány, ha más művészeti ágakban is otthonos, mert esetenként kombináljuk a zenehallgatást mozgással, ahogy a zenés festés sem ritka. Emellett tisztában kell lennünk a zene pszichére gyakorolt hatásaival is.
Ezek szerint a páciensnek sem árt, ha jó a füle, vagy rendelkezik művészi hajlammal?
Nincsenek ilyen elvárások. Az aktív zeneterápián, ahol az alkotás folyamatára helyezzük a hangsúlyt, arra kérjük például a résztvevőket, improvizáljanak egy hangszeren. Ettől sokszor megriadnak, azt hiszik, valami virtuóz jazzszólóra gondolunk, de nem így kell elképzelni. Olyan hangszerekkel dolgoznunk, amiket mindenki meg tud szólaltatni, mindenféle előképzettség nélkül. A hangszerparkot még a neves német zeneszerző, Carl Orff álmodta meg: az ütemhangszerek, a xilofonok, metalofonok, sokféle zörgők-csörgők, zajkeltők, dobok és a dallamhangszerek, a szanszula, a kalimba megszólaltatása már önmagukban zenei élményt is tud nyújtani. Miközben nem ez a cél – a zene itt eszköz az önkifejezésre, a különféle problémák feldolgozására.
Nézzük a problémákat! Miért keresik fel általában?
A leggyakrabban társas kapcsolati, vagy pszichés problémák miatt, illetve azért, hogy az önismeretük elmélyedhessen. Sokan a múltbéli traumáik feldolgozása miatt fordulnak hozzám, mert ezekből eredeztetik a későbbi kapcsolati, érzelmi elhangolódásaikat vagy egzisztenciális sikertelenségeiket. Vannak, akik az életüket szeretnék jobban strukturálni, a kommunikációs készségüket fejleszteni. Gyermekterápiáim során főleg a nehezebben szocializálódókat segítettem megnyílni, a zenei folyamatok által, a szociális kapcsolódás irányába.
Miért a zenés megoldást választják, miért nem mennek el egyszerűen egy pszichiáterhez?
Sokszor nehéz szembenézni önmagunkkal. Nagyon szoros együttműködésben dolgozom mentálhigiénés szakemberekkel, minden olyan esetben, ami megkívánja ezt a hátteret, pszichiáterrel és pszichológussal egyaránt. Ettől függetlenül nem mindenki szeretné a problémáját kifejezetten „orvosi mederbe” terelni, ahogy ezt korábban már érintettük. Másfelől a zenéhez mindenki kapcsolódik így vagy úgy, ha másként nem, erős vágyódása van a zenére vagy más művészeti folyamatban való részvételre. Az emberek érzékelik, hogy a különféle művészeti tevékenységek mennyire felszabadító hatással vannak rájuk, miközben a többség munkája, amivel a mindennapokban foglalkozik, nem az alkotó tevékenységről szól. Nagyon ritkán találkoznak a hétköznapi életben a saját reprodukciós képességeikkel, hogy teremtenek, alkotnak, kreálnak valamit. Az ilyen jellegű vágyaikat viszont művészetterápiás keretek között megélhetik. Ez pedig kihatással lesz a mindennapi életükre is: magabiztosabbak lesznek, jobban kommunikálnak, az önismeretük is javul – az alkotás sikerélményén túl sokkal olajozottabban működnek az életben.
Milyen zenével operál?
Abszolút személyfüggő. Én személy szerint szeretek a magyar népzenével dolgozni, mert hiszek a zenei anyanyelv fontosságában. A gyerekek esetében a zenei és a beszédfejlődés gyönyörűen támogatja egymást. A magyar népzene legkisebb korosztályt megcélzó rétege pedig kiváló eszköz ehhez: ölbeli játékok, népi gyerekdalok, különféle mondókák. De felnőtt terápiára is vittem már népdalokat – ám egy zene csak akkor tud terápiás hatással lenni, ha a résztvevő tud vele azonosulni. A kamaszok foglalkozásán a minimál technótól a legkeményebb metálzenei műfajokig minden előfordul. Ha ez az egyetlen kapcsolódási lehetőségem velük, zeneterapeutaként kutyakötelességem mindenféle zenére nyitottnak lenni, függetlenül a személyes érdeklődésemtől.
Mikor számít gyógyultnak a páciens?
Zeneterapeutaként nem gyógyítunk, hanem kísérünk. Ez nem egy pirula, amit ha bekapunk, rögtön jól is leszünk. Lassú, hosszú folyamat – hiszen fizikailag, mentálisan, pszichésen szeretnénk jobbá tenni az életünket, ez nem egyik pillanatról a másikra történik. Általános az 5-30 foglalkozásos terápia, de volt már másfél éves terápiás ívem is. A terápián résztvevő a terapeutával mindig kitűz egy célt, ahová szeretne eljutni. Ha elérik, azt már nevezhetjük gyógyulásnak, sikernek.
Évtizedes probléma a magyar iskolai zeneoktatásban, hogy ezek a fenti sikerek, élmények egyáltalán nem jönnek létre a gyerekekben. Inkább feszültséget generálnak a kottaolvasással, szolmizációval, nemszeretem zenékkel. Várható itt valami változás végre?
Optimista vagyok e téren, azt hiszem, a fordulat küszöbén járunk már, egyre több a haladó szemléletű zenetanár, akik az élményalapú oktatásban gondolkodnak. Mert hát elég visszás, hogy Kodály országában a kodályi alapelveket sokszor a szlogenek szintjén hangoztatják, a valóságban meg egyáltalán nem alkalmazzák azokat. Kodály 4. osztályig nem is javasolja a zeneelméletet, a zenét közösségi szituációban, élményként kellene szerinte is átadni, akár együtténeklés vagy hangszeres játék során. Ezzel szemben nálunk a zeneoktatás individualista szemléletű: szólista szakmunkásokat akarnak képezni nagy mennyiségben, nem pedig egymásra figyelő muzsikusokat! Pedig annak a valószínűsége a legkisebb, hogy valaki egyedül fog előadóként megjelenni a színpadon. Láthatóan a zenetanárok is kimerültek, hogy is tudnának élményt közvetíteni, amikor ők sem tudnak feltöltődni? A zenére nem célként, hanem eszközként kell tekinteni: lehetőségként, hogy általa a gyerekek magukról meséljenek, és azt élményszinten osszák meg másokkal.
+1 kérdés
Májusban jelenik meg az első önálló lemeze, Ön mit mesél és oszt meg magáról, és mindez kapcsolódik-e a zeneterápiához?
Közel húsz lemezen közreműködtem már mint frontember vagy vokalista, de ez az első olyan zenei produktum, amit én hoztam létre. És igen, szorosan kapcsolódik a zeneterápiás tevékenységemhez. Az életem azon szakaszán járok, mikor kétgyermekes édesanyaként a gyerekek állnak a mindennapjaim középpontjában, a jelenlegi zeneterápiás foglalkozásaim is a gyerekekre és a szüleikre fókuszálnak. Így a kisfiam ihletésére született Kerekerdő című album is olyan gyereklemez, aminek valójában a család a célközönsége, hiszen egy gyerek soha nem önállóan hallgat zenét. Ahogy az Össze-Hangoló zeneterápiás szemléletű foglalkozásaimon is, a mese keretű lemezen is az a célom, hogy a gyerekek mellett a szülők is minőségi zenei élményt kapjanak.
