Tudományos magyarázatot olvastam arról, miért lézengenek a nézők a magyar stadionok túlnyomó többségében. Azért, mert a rendszerváltás előtt egyrészt mindenáron felül akartuk múlni a Nyugatot, másrészt nagyon le akartuk győzni a Szovjetuniót. Ebből kifolyólag eredmény-központúvá vált a magyar sport, és azon belül a futball, tehát korántsem a szórakozás egy formája lett belőle, ahogyan az a fejlett országokban történt.
Elöljáróban hadd szögezzek le két tényezőt. Az első: nem Keletről, hanem Nyugatról származik az a mondás, mely szerint „csalódást kelt, ha azt hallom, a labdarúgás élet halál kérdése; sokkal több annál”. A futball lényege ugyanis nem egyszerűen a gól, a csel vagy a finom passz, hanem az egészen rendkívüli társadalmi hatás. (Globális – tenném hozzá, ha nem tudnám, hogy e jelző a mai Magyarországon már-már szitokszónak minősül.) A szociális-kulturális befolyás persze csak megfelelő színvonallal képzelhető el, de nem mondható más az egyszerű szórakoztatásról sem, mert a nívótlan focika alkalmatlan még a szimpla kikapcsolódásra is.
Az alapvetés után ki lehet térni arra, hogy a valódi magyar labdarúgás története nem csupán az eredményhajszolás históriája. A legelső vonalban persze évtizedeken át a legmagasabban volt a léc, de ahol tudás van, ott – magától értetődően – mérce is létezik. (Tudják, hány ország válogatottja vívott legalább két vb-döntőt? Alig kilencé: Argentínáé, Brazíliáé, Csehszlovákiáé, Franciaországé, Hollandiáé, Magyarországé, Németországé, Olaszországé, Uruguayé.) De szálljunk lejjebb: Miskolcon két egymást követő esztendőben – 1966-ban és 1967-ben – előbb 27 ezer, majd 28 ezer néző fogadta a Vasast, jóllehet az évadot a kilencedik vagy a hetedik helyen záró Diósgyőr nem is álmodhatott éremről. Még súlyosabb az az adat, hogy a jelenleg átlagban 3386 szurkolót felmutató Debrecenben volt olyan szezon, amelyben az FTC-t és a Honvédot 22 ezer, a Csepelt, a Dorogot, az MTK-t, a Szegedet, a Tatabányát egyaránt 20 ezer, a Pécset 18 ezer, az Újpestet 15 ezer, a Vasast 14 ezer drukker várta a nagyerdei sporttelepen. Abban az idényben (1960/61-ben) a DVSC nemhogy sikersorozatot produkált volna, de éppenséggel kiesett. Akárcsak az 1981/82-es évadban az Ózd, amely az FTC-vel 20 ezer, a Diósgyőrrel 18 ezer, a Győrrel és a Honvéddal egyformán 15 ezer, a Békéscsabával 14 ezer, még a Volánnal is 10 ezer néző előtt találkozott odahaza.
Azért voltak ily sokan, mert a sereghajtás ellenére is élményt ígért a megannyi másfél óra (naná, Debrecenben például olyan hátul kullogókkal, mint Kertész Tamás, Puskás Lajos, Zilahi Zoltán), s így gondolták ezt egyéb olyan helyeken is, ahol szintén szóba sem kerülhetett az első osztályú bajnoki cím. Mégis előfordult Békéscsabán 15 600-as, Zalaegerszegen 15 533-as, Pécsett 15 385-ös, Nyíregyházán 14 146-os, Szegeden 13 077-es, Tatabányán 11 154-es, Szombathelyen 10 933-as évi nézőátlag. Azokban az időkben, amikor szinte garantált volt a futball. (Azért szinte, mert minden egyes meccsen nem szökhetett az egekbe a színvonal.) Magyarországon az emberek erről már több dekád óta leszoktak: előbb a nemzetközi versenyképességről mondtak le, majd lassanként arról is, hogy három jó passzt lássanak egymás után. Azzal egyenes arányban távolodtak el egyre többen a sporttelepektől, amilyen mértékben mindinkább elmaradt a pályákról a futball.
Ezért aztán a labdarúgás minálunk megszűnt közösséget képezni abban a nagyságrendben, amely mozgósító erőért a több mint sportágat csak bámulni lehet. S amilyen hosszú ideje tart a krízis, olyan elhúzódó lesz az újjáépítés (már, ha szakmai értelemben ténylegesen elkezdődik). José Mourinho edző bajnoki címre vezette a Chelsea-t, amikor bölcsen azt mondta: „Még legalább ötven évre van szükség ahhoz, hogy a Chelsea olyan márka legyen, mint a Manchester United.” A mostanában nagyrészt kiscsoportos modern stadionokat is kizárólag akkor lehet majd megtölteni, ha futball költözik beléjük.
Egyelőre vájt füllel sem hallani, hogy a labdarúgás csak úgy dörömbölne a kapun.
