A hétvégi özönvízben lenyűgözve néztem a két önkéntest a házunk előterében. A fiatal lányok - egy magyar és egy olasz - reggeltől estig fogadták a Budapest100-ra érkező látogatókat, feleltek a kérdésekre, játszottak a gyerekekkel, és még arra is jutott az erejükből, hogy a morcosabb lakóknak küldjenek egy-egy tüneményes mosolyt.
Legszívesebben odahívtam volna minden fideszes kampánygurut, aki az elmúlt években a civilezős uszítást kitalálta, hogy nézzen jól körbe, és ha a lépcsőházi fikusz mögött tetten éri Soros Györgyöt, de legalább talál akár csak egyetlen migránst is a levélszekrényben, kérhet tőlem egy szívességet. Mert hogy ez a civil munka, drága uraim, nem pedig az, amit önök hagymázas rémálmaikban kiötlöttek, és azóta is csak hajtogatják, megpróbálván feledtetni mindnyájunk napi tapasztalását. Jelesül, hogy a civil az, aki segíti a rászorulókat és a szűkölködőket, neveli és okítja a gyerekeket, értelmes kezdeményezések mellé állva terjeszti a műveltséget, magyarán bepótolja, amit az állam egyéb értékpreferenciái okán szántszándékkal elmulaszt. (És még fennmaradó idejében sem szervezi a betelepítést, de ezt a hülyeséget tényleg hagyjuk is.)
Amíg a hétvégén azt a sok ezer embert figyeltem, akik a zuhogó esővel mit sem törődve járták a Budapest100-on megnyíló házakat, és kalapot emeltem a több hónapos szervezőmunka profizmusa előtt, eszembe jutott: bizonyára ennek az örökségvédelmi programnak is jól jött volna a Norvég Alap pályázati támogatása. De nem lehet kérni belőle, mert a magyar állam nem írja alá a norvégokkal a megállapodást. És pont azért vágja el 60 milliárdtól a hazai környezetvédelmet, egészségügyet, oktatást, mert nem tűri, hogy a civilek 7 milliárdjának odaítélésébe nem szólhatna bele.
Hogy is volt a híres orbáni mondat? Ki az, aki amint csak teheti, ráront a saját nemzetére?