Csak egy hétköznap délután kell kijönni, hogy láthassa az ember, mennyire működő hely a budai Millenáris Park. Sziesztázók és randevúzók, csemetéiket levegőztető anyukák, spontán napfürdőzők és csupán a rövidebb útvonal miatt átvágók. Lassan húsz éve, hogy a padok között, a gyepen, a gyalogösvényeken és a játszótéren is állandó mozgás van. Egy szakember ezt rögtön szakzsargonba is fordítaná – mondjuk, hogy ilyen a komplex funkció- és diverzitásháló – , de a napfürdőző itt egyszerűen csak vesz egy nagy levegőt és jól érzi magát.
Lassan húsz éve nyilvánvaló, hogy az egykori Ganz Villamossági Művek rozsdaövezetéből Budapest egy kivételes helye született meg. Pedig nincs semmi klasszikus park fíling, kevés a fa, a funkciót váltó, a felújított ipari csarnokok befelé fordulva szinte védelmezően fogják közre a középen elterülő, tágas, de mégis belső udvar szerű zöld placcot.
Persze ennek is hosszú a története és ez sem épült minden botrány nélkül. Eredetileg a Fidesz szimbolikus főhadiszállásának készült és rohamtempóban, de aztán 2002-ben meglepetésre nem lett ünneplés – azóta inkább a leendő egyetemisták gyülekeztek itt évről - évre, amikor az aktuális felvételi ponthatárokat kihirdetik. Eleinte nagy szám volt a Park tájépítészete szőlőtőkékkel és mezőgazdasági ismeretterjesztéssel, de leginkább egy nálunk addig alig ismert és nagyon szerethető tájművészeti stílussal, de ezt sajnálatos módon elmosta az idő – utoljára sitthalmokat láttam a helyén, mert ebbe az irányba fut majd be a még épülő, de magasvasút-szerűen látványos Szélcsatorna építmény.
Eltűntek az aranyhalak is és vele a középső tó – a helyén óriási pázsitfelület emeli ki az egykori teátrumcsarnokból kinövő új Nemzeti Táncszínház épületet.
Ha nem Zoboki Gábor lenne a tervezője, talán eszembe sem jutott volna, hogy a Táncszínház is elég kacskaringós úton jutott ide. Annak is lassan húsz éve, hogy a MÜPA elkészültekor (főtervező: Zoboki Gábor) az akkori Táncszínházat is ott helyezték volna el, csakhogy ők nemigen akartak az eredeti helyükről mozdulni. Maradtak a Várban, a karmeliták egykori templomában, amiből akkor lett színház, amikor 1784-ben II. József az összes szerzetesrendet feloszlatta. Budán időzve a császár személyesen intézkedett arról, hogy a Budára telepített központi kormányhivatalnokok rangos szórakoztatására a karmelita templomból színházat alakítsanak ki, az épületet pedig szintén egy udvari tanácsos, bizonyos Kempelen Farkas tervei alapján alakították át – a kornak megfelelő copf és némi klasszicizmusba hajló barokk főhomlokzattal. (Természetesen német nyelven játszottak, de 1790. október 5-én itt volt az első magyar nyelvű premier is: Kelemen László társulata mutatta be az "Igazházi" című darabot.)
2001-től volt a Nemzeti Táncszínházé – most a Miniszterelnöki Hivatalé (főtervezője: Zoboki Gábor). Aztán ahogy anno az is felmerült, hogy az Erzsébet tér helyett az új Nemzeti Színház kerüljön inkább a Millenárisba, úgy került végül Táncszínház a kormányzati költözködések közben először kinézett Várbazár helyett végül ide.
És mondhatjuk nyugodtan, hogy szerencsére. Mert miközben húsz éve még hajmeresztő ötletnek tűnt a lehetséges Nemzeti ide-oda rakosgatása, a Millenáris közben a semmiből új súlypont, új helyszín lett tele élettől duzzadó funkciókkal – és már senki nem lepődik meg itt egy állandó színházon.
Hétezer négyzetméter telepakolva a legújabb színpadtechnikával, de mindez szerényen a háttérben marad ahhoz látványosan előreugró/lebegő, üveg/fa homlokzathoz képest, ami meghatározza az épületet. A Zoboki Építésziroda (Zoboki Gábor, Orlovits Balázs és Lente András) által tervezett/átalakított épület egyrészt megőriz valamit a korábbi szabadtéri színpad monumentalitásából, másrészt kreatívan át is ment egy részt a MÜPÁ-ból: mert az a nagyvonalú belső kubus, ami ott a Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermet magába foglalva türemkedik ki olyan látványosan az aulába, itt egészen más formával ismétlődik meg. Az épület színházhoz méltó, látványos főhomlokzatot kapott, ahogy a csupa üveg előcsarnok fölé egy látható alátámasztás nélküli, organikus boltozat magasodik és köti össze a belsőt és külsőt, az előcsarnokot az épület előtti zölddel. A látványos felfüggesztéshez közel 200 tonna betonacélt és 1500 tonnányi vasbetont építettek be, és mondanom sem kell, ebből nagyvonalúan semmit nem érezni: a már-már játékosan hajló óriásforma könnyed eleganciával ül az üvegcsarnokon. Könnyedségét – ahogy a MÜPÁ-ban - többek között itt is a grandiózus méreteket megszelídítő faborításának köszönheti, ráadásul a pillérek nélküli boltozat nem üres: ide telepítették a térben „lebegő” kistermet, ami csonka kúpként lóg be az előcsarnok fölé.
