Pontatlan, hiányos, idejétmúlt adataink vannak a világról. Nem csak nekünk, átlagembereknek; a politikai és gazdasági döntéshozók is hamis, lejárt szavatosságú információkból dolgoznak.
Ezt vette észre, és erre épített világraszóló karriert a svéd Hans Rosling (orvos, akadémikus, statisztikus), aki az elmúlt évtizedekben a WHO-nak, az UNICEF-nek és a Gapminder Alapítványnak dolgozva sokkoló előadásokat tartott a Föld legokosabb és legnagyobb hatalmú embereinek – tulajdonképpen – a valóságról. A 2017-ben rákban elhunyt Rosling élete utolsó évét azzal töltötte, hogy könyvet írjon az által rendbe rakott tényekről, a hosszú ideje munkatársaként dolgozó felesége és fia pedig mostanában a nemrég magyarul is megjelent, sokfelé bestsellerré vált Tények című kötetükkel turnézza körbe Európát (nemrég Magyarországon is jártak).
A szegények is gazdagabbak
A Rosling-szeánszok visszatérő eleme, hogy az előadó rákérdez bizonyos ismeretekre a hallgatóságnál. Fölteszi például azt a kérdést, hogy a világ lakosságának mekkora hányada él magas jövedelmű országokban. Aligha vitathatjuk, hogy ez alapvető információ a globális folyamatok megértéséhez, mégsem tudja rá senki (pl. az egyik előadás közönségének legalább a harmada sem, beleértve a Davosi Világgazdasági Fórum résztvevőit vagy a svéd újságírókat) a helyes választ. Mármint azt, hogy a világnépesség több mint fele immár a gazdag országok lakója, és nem azért, mert oda migrált. A tudós, aki hosszú éveken át dolgozott szegény afrikai államokban orvosként, egy másik fontos összefüggésre is felfigyelt: minél nagyobb a csecsemők túlélési aránya valahol, annál kevesebb gyermek születik. És mivel ezen a téren, vagyis a gyermekhalandóság visszaszorításában bámulatos fejlődés történt az elmúlt évtizedekben, ma már az országok döntő többségére a „nyugati” struktúra jellemző, tehát az, hogy a családok eleve kicsik, és kevés gyermek hal meg, azaz relatíve sok marad életben. Többek között a két legnépesebb állam, Kína és India is a „kis család, ritka gyermekhalál” halmazba tartozik – 2017-ben az emberiség 85 százalékát lehetett idesorolni; az úgynevezett fejlődő országokra jellemző „nagy családok, sok gyerek hal meg” halmazába tartozók pedig utoljára a 60-as évek közepén alkottak többséget.
A baj „csupán” annyi ezzel, hogy a közbeszéd és a közgondolkodás ma is egy legalább harminc éve nem aktuális világmodellt követ: nem igaz – már nem úgy igaz –, hogy a világ két részre oszlik, szegényekre és gazdagokra; az a fajta kétségbeejtő szegénység, amely például a családszerkezetet is döntően meghatározza, már csak egy viszonylag szűk, és egyre szűkülő kisebbséget érint. Hogy mást ne mondjunk, immár az alacsony jövedelmű országokban is 62 év a születéskor várható élettartam, alig tíz évvel kevesebb, mint a többieknél – nincsenek többszörös különbségek. Az emberek szeretnek „mi”-ben és „ők”-ben gondolkodni, szeretik, ha a „mi”-t és az „ők”-et szakadék választja el egymástól, de ezek a szakadékok egyre ritkábbak, és ahol vannak, ott is egyre kevesebben vannak a túloldalon, és egyre többen a mi térfelünkön.
Valamiért vonzódunk a negatívumokhoz is. Bárhol a világon kérdezik is meg őket arról, hogy merre tartunk, a válaszadók több mint fele azt mondja, hogy a világ egyre rosszabb hely lesz (de míg Törökországban nagyjából 85 százaléknyian állítják ezt, Magyarországon alig 60 százalék válaszolt így, vagyis a világ legoptimistább népei közé tartozunk). Mondjuk – mondják - ezt annak ellenére, hogy húsz év alatt globálisan kevesebb mint a felére csökkent a kirívó szegénységben élők aránya. Száz éve alig egy-két országban szavazhattak a nők, ma 193 országban van egyenlő szavazati joguk. 1860-ban az akkori világnépesség 1 százaléka élt demokráciában, ma 56 százalék – ez még mindig kevesebb az elégnél, de a fejlődés így is szédítő.
Nem születik több gyerek
A világ jövője miatt érzett általános aggodalom jelentős részben a túlnépesedéssel függ össze, de nem a tények alapján. Egy újabb kérdés, amelyre sehol sem válaszolnak helyesen: ma a 0 és 15 év közötti gyermekek száma kétmilliárd; mekkora lesz ennek a korosztálynak a létszáma száz év múlva? A tudományos prognózisok átlaga szerint ugyanúgy kétmilliárd, mint most. A népességnövekedését már ma sem az okozza, hogy egyre több gyermek születik – az meg pláne nem, hogy a muszlimok/a szegények/az afrikaiak stb. „teleszülik a világot” –, hanem az, hogy a megszületettek közül egyre többen élik meg a felnőtt- és az idős kort a javuló orvosi ellátás, élelmezés, lakhatási körülmények miatt.
Az egy nőre jutó babák száma drámaian és folyamatosan csökken mindenütt: 1965-ben még átlagban 5 gyermeknek adott életet minden nő a reprodukciós szempontból aktív évei során, 2017-re ez a mutató (a világátlag) 2,5-re zuhant, és továbbra is lefelé tart. 2100-ban már csak 2 lesz, miközben még a népesség fenntartásához is 2,1-2,4 kellene – vagyis ha valahogy kihúzzuk addig, onnan már különféle kataklizmák nélkül is csökkenni fog a bolygó lakosságszáma.
Hogy hol mennyi gyermek születik, arról – nagyon csekély számú kivételtől eltekintve – nem a politika, és nem is a vallás dönt, hanem az életminőség, és főként az egészségügyi ellátás. Kínában az úgynevezett egykepolitika 36 éves időszakában soha nem csökkent 1,5 alá az egy nőre jutó babák száma, miközben ugyanabban az időszakban Thaiföldön és Dél-Koreában minden kényszer nélkül is jóval 1,5 alá ment, Hongkongban pedig, a melyre akkoriban szintén nem terjedt ki a kínai pártállam fennhatósága, még az 1-et is alulról súrolta. Egy másik példa: a mindenkori pápát sokszor bírálják azért, hogy föllép az óvszerhasználat és általában a fogamzásgátlás ellen (a jelenlegi egyébként, ha már a tényeknél tartunk, nem lép föl), ennek ellenére a katolikus többségű országokban a párok 60 százaléka használ valamilyen mesterséges fogamzásgátló eszközt, a nem katolikus többségű országokban viszont valamivel kevesebb, 58 százalék él a termékenység nem természetes korlátozásának valamelyik megoldásával.
A tényekben bízzunk, ne az ösztöneinkben
A statisztikák mögött megbújó háttér-információk olykor a valóság kényelmetlen tényeit is elénk tolják. Például azt, hogy bár messze az Egyesült Államok - társadalombiztosítás helyett - piaci alapon működtetett egészségügye a legdrágább – az amerikaiaknál az egy főre jutó egészségügyi költés több mint a duplája a fejlett országok átlagának –, a rendszer hatékonyságát mérő legfontosabb mutató, a várható élettartam terén az USA-t a világ országainak egyötöde megelőzi, a szegény Kuba pedig fillérekből képes legalább ugyanolyan jó ellátást nyújtani.
A lelkiismerettel rendelkező embertársainknak valószínűleg az az adat is okoz némi szorongást, amely szerint háborús zónákból érkező menekültek százezrei fizetnek évente fejenként 1000-2000 eurót azért, hogy gumicsónakokon, tutajokon és egyéb lélekvesztőkön áthozzák őket a Földközi tengeren, miközben nagyjából egytizedük eltűnik/meghal, holott ugyanez az utazás az összehasonlíthatatlanul biztonságosabb repülőjáratokkal 50 (!) euróért is megoldható lenne. A látszólag érthetetlen jelenség magyarázata az Európai Tanács egyik - az illegális bevándorlás ellen hozott - határozata, amely szerint a légitársaságoknak kell eldönteniük, hogy valaki megfelel-e a menekültstátusz követelményeinek (és ha nem felel meg, akkor a saját költségükön kell visszafuvarozniuk az illetőt).
Ők viszont érthető okokból nem vállalják, hogy a kígyózó sorokban egy emberre jutó 2-5 percben elvégezzék a mérlegelést: aki „gyanús” helyről, vízum nélkül jön, azt inkább töprengés nélkül visszafordítják a pulttól. (Emiatt vetődött föl az az elképzelés, hogy az EU-tagállamok vízumkiadási jogot adjanak a válságrégiókban lévő követségeiknek – ez lett volna az a bizonyos „migránsvízum”, ami kizárólag arra jogosította volna az érkezőt, hogy a menekültkérelme elbírálása idejéig beléphessen az EU-ba -, amit, bármennyire humanitárius megfontolásból történt volna, végül a „keresztény” Orbán-kormány fúrt meg, új életet lehelve a hanyatlásnak induló embercsempész-bizniszbe.)
Hans Rosling, Ola Rosling és Anna Rosling Rönnlund ténykönyvének legfőbb érdeme, hogy ténytudatosságra nevel - vagyis arra, hogy az ösztöneink és az indulataink helyett a tényekben bízzunk, járjunk utána a valóságnak, ne keressünk bűnbakokat, ne lássunk negatív tendenciákat ott, ahol valójában fejlődés van. És még valami: az a tény, hogy egy 252 oldalnyi tényt és adatot (személyes történetekkel, grafikonokkal, diagramokkal, térképekkel megfejelt) bemutató kötet a világ számos fejlett országában a sikerlistákra került, megmutatta, hogy mekkora igény van hiteles információkra, és hogy milyen könnyen kipukkaszthatóak a „tényeken túli” kor ál-valósággal töltött manipulációs lufijai.
(Hans Rosling, Ola Rosling, Anna Rosling Rönnlund: Tények. Libri Könyvkiadó Kft. 2018)
