A Brexit-dráma ki tudja hányadik felvonását látva jogos a kérdés: az idei Európa-napon ünnepeljünk-e egyáltalán?
Az Egyesült Királyság október 31-éig kapott újabb haladékot a rendezett kilépésre. Egyelőre a „no deal” látszik valószínűbbnek, de a káosz már olyan méretű Londonban, hogy akár a 2016-os népszavazási döntés visszavonása is elképzelhető. Jean-Claude Juncker, leköszönő bizottsági elnök nem véletlenül fogalmazott nemrég a diplomáciában szokatlanul élesen: „a Szfinx tulajdonképpen nyitott könyv Nagy-Britanniához képest”.
A kelet-európai országok egykori rendszerváltói számára különösen furcsa lehet ez a mostani ünnep. Tizenöt év telt el azóta, hogy 2004. május elsején az Európai Unió egyszerre tíz új tagállammal bővült. A Big Bang miatt sokan aggódtak. Nem lehetett tudni, hogy a közösség mennyire lesz képes ennyi új tag integrálására. Egy ideig azt hallottuk, hogy csak a csehek, a lengyelek és a magyarok esélyesek, miután ők teljesítették a felvételi követelményeket. Politikai rendszerük megfelelt a jogállami normáknak és az európai jogszabályok alkalmazására is felkészültek.
Az akkori május mindezek ellenére maga volt a csoda. Sokan emlékeznek azokra a felemelő pillanatokra, amikor az új uniós polgárok tiszteletére szólt Beethoven Örömódája. Az Országház homlokzatán és a középületeken – a nemzeti színek mellett – először jelent meg Európa kék, arany csillagokkal díszített zászlaja. Ehhez képest a jelenlegi magyar kormány az EP-választási kampányát Brüsszelt gyalázó plakátokkal indította. Igaz, mindez az Európai Néppárt – a Fidesz tagságát felfüggesztő – döntése után kicsit „finomodott”. Azóta már csak a bevándorlók elleni nemzeti összefogásra buzdítanak.
A Brexit-csőd az európai választókat talán mégis elgondolkodtatja. A közvélemény-kutatások szerint a „nemzetmentő” populisták ugyan előretörnek, ám az Unió iránt elkötelezett centrumpártok legyőzésének nincs sok esélye. Sőt: az optimista forgatókönyv szerint az örökké akadékoskodó britek távozása új lehetőségeket kínál a baloldal számára. Ha ugyanis a parlament negyedszerre sem fogadja el a Kilépési Megállapodást, ám „no dealt” sem akarnak, akkor a szigetországnak az EP-választásokon is részt kell vennie. Ebben az esetben viszont a – nem néppárti padsorokban ülő – toryk mellett a Labour is kiválasztja a maga jelöltjeit. Márpedig a körülbelül 30 munkáspárti képviselő támogatásával a szocialista Frans Timmermans akár a bizottsági elnökségre esélyes Manfred Webert is legyőzheti.
Tizenöt éve történt
A kelet-európai országok választópolgárai már a rendszerváltást is igazi felszabadulásként élték meg. Ezen az sem változtatott, hogy a Nyugatnak az olyan általánosságokon túl, mint az állami tulajdon privatizálása vagy a piacgazdaság bevezetése nem sok fogalma volt a régió jövőjéről. A szovjet birodalom szétesése elemi erejű tektonikus mozgásokat indított el a kontinensen, ám a folyamatban nem a stratégák, hanem az „improvizátorok” jeleskedtek. Václav Havel cseh elnököt, egykori emblematikus ellenzékit nem lehet a régi rend iránti elfogultsággal vádolni. Ám egy 1994-ből való, meglehetősen szkeptikus nyilatkozatát azóta is gyakran idézik: „A régi rend összeomlott, de az újat még senki nem építette fel. A ’posztkommunista’ világ pedig újabb és újabb meglepetésekkel szolgál. Ismeretlen nemzetek bukkannak fel és követelnek hazát maguknak. A legvalószínűtlenebb, ki tudja honnan szalajtott emberek nyernek választásokat.”
Ehhez képest a „tízek” (a később belépő Bulgáriával és Romániával, valamint Horvátországgal együtt) az uniós csatlakozással történelmi esélyt kaptak a felzárkózásra. A 15 éves jubileum alkalmából az Európai Bizottság Bécsben, illetve Pozsonyban szakmai konferenciát rendezett a napokban, ahol az országcsoport gazdasági mutatóinak 2000-2018 közötti változásait elemezték. Az összehasonlító adatok nyilvánvalóvá tették: Magyarország egyáltalán nem a NER-nek, hanem 15 éves uniós tagságának köszönheti a gazdasági sikereket. Az egész térségben jelentősen – bár egyenlőtlen mértékben – nőtt az egy főre jutó GDP, és a vizsgált időszakban az uniós átlag 70 százalékát valamennyi „új” tagállam elérte. Sőt: az élenjárók a régebben csatlakozók közül a görögöket és a portugálokat máris megelőzték. Szokás panaszkodni a termelékenység alacsony szintjére (összeszerelő ország lettünk). Ebben sok az igazság, de az egy munkaóra alatt átlagosan megtermelt GDP értéke a „tízeknél” így is a duplájára nőtt 2000 óta.
Bár ezek az eredmények imponálóak, a mérleg csak részben pozitív. A mintegy százmillió új fogyasztóval bővülő egységes piac nyilvánvaló előnyei ellenére a régi tagállamokban feszültségeket okozott a ”keleti” munkavállalók tömeges érkezése. Az EU-ban mindig is voltak viták, de a 2008-as pénzügyi összeomlás, a migrációs hullám és a Brexit megosztottságot, politikai válságot idézett elő a kontinensen.
Be- és kivándorlók
2015 nyarán valóban sokkoló volt a magyar autópályán Németország felé menetelők látványa. Európa ekkor szembesült először az új világprobléma tényleges dimenzióival. A helyzet paradoxona, hogy a „külföldiek” tömeges megjelenése egyáltalán nem újdonság Nyugat-Európa legújabb kori történelmében. A bevándorlók első hullámait az ötvenes években még örömmel fogadták, miután a háború utáni gazdaságoknak nagy szükségük volt pótlólagos munkaerőre.
Az évtizedek során azonban a gazdasági bevándorlók száma folyamatosan emelkedett. Németországban 2010-ben már négymillió törökországi gyökerekkel rendelkező ember élt. A kulturális különbségek még a felvilágosult és ateista Franciaországban is sokféle feszültséget okoztak (lásd a fejkendőviselés ügyét). A szélsőséges nacionalisták azonban csak 2015-ben fedezték fel a menekültügyben rejlő „nagy” lehetőséget. A dimenziók ugyanis a pénzügyi válság és a – részben annak következményeként – szaporodó konfliktusok hatására alaposan megváltoztak.
A Brexit azonban mégsem a „menekültáradat”, hanem a populista hazugságok következménye volt. A kilépésre szavazóknak egyszerűen nem lehetett elmagyarázni, hogy Nagy-Britannia inkább haszonélvezője a keleti tagállamokból érkező új (sokszor magasan képzett) munkaerőnek. A Római Szerződés hatvan éve hiába üzeni mindenki számára, hogy „hurrá, bármelyik tagállamban dolgozhatunk vagy tanulhatunk”, ezt láthatóan csak a fiatalok értik. Amikor a brexitisták a lengyel vízvezeték-szerelők ellen mozgósítottak, mindezt úgy fordították le a maguk számára, hogy „jönnek a kelet-európaiak és elveszik a munkánkat”.
Sajnos, a menekült-probléma teljes mértékben a nacionalista uszítók, a szélsőséges populisták ügyévé vált. Szentes Tamás akadémikus egy közelmúltban publikált tanulmányában írja, hogy a „migránsokról” nyilatkozók többsége figyelmen kívül hagyja azokat a tudományos tényeket, amelyek e rendkívül összetett társadalmi jelenség történeti, gazdasági vagy éppen statisztikai összefüggéseit vizsgálják. Nem foglalkoznak például azzal, hogy nemcsak a menekültek „befogadása” és integrálása (vagy annak hiánya) okoz feszültségeket. A tömeges elvándorlás – különösen, ami az iskolázott fiatalokat illeti – a „kibocsátó” országok (például Magyarország) szempontjából is egyre súlyosabb következményekkel járhat.
A Fidesz EP-választási kampánya azért is szánalmas, mert kizárólag populista hazugságokra épül. Magyarország ugyanis nem tartozik azon uniós tagállamok közé, amelyek vonzerővel bírnak a „bevándorlók” számára. Valószínűleg nem a Szíriából érkező pedagógusok vagy azok családjai jelentenek kulturális fenyegetést és/vagy nemzetbiztonsági kockázatot az ország számára. Sokkal inkább azok, akik a „ki tudja, honnan szalajtott emberek” segítségével jelentős összegekért vásárolhatnak letelepedési kötvényeket: ez utóbbiak betiltását Brüsszel régóta tervezi.
Baloldali remények
Ahogy már utaltunk rá, a Brexit katalizátorként hathat Európában, s a baloldal lassan felébred Csipkerózsika álmából. Tavaly Svédországban a szociáldemokraták alakíthattak kisebbségi kormányt. Idén hajszállal nyertek Finnországban is, s a németeknél – úgy tűnik – az SPD stabilizálja helyzetét. A brit Munkáspárt ugyan a felmérések szerint csak a második Nigel Faragék után, de már vezet a toryk előtt, bár a kilépésről továbbra sem tudunk semmit. A spanyol szocialisták egy hete ugyancsak győztek, de a kormányalakítás nehéznek látszik. Mindezek fényében az EP-szavazás tétje talán soha nem volt akkora, mint most. Az eddigi tagállami sikerek mindenesetre biztatóak: remélhetjük, hogy az „Európa-párti” többséget a baloldalnak e hónap végén sikerül mozgósítania.
Ami a hazai esélyeket illeti, mindenekelőtt realistának kell lennünk. Várható, hogy az EP-választások győztese megint az a Brüsszelt szidalmazó párt lesz, amelynek vezetői amúgy az uniós pénzek „magánosításából” gazdagodnak. A demokratikus ellenzékre szavazók azonban tanúsítják majd, hogy létezik egy másik Magyarország, ahol Európa ünnepét még fontosnak tartják.
