A favágóra célozz! – tanácsolta unokabátyám, de a harmadik lövést is elvétettem. Befizette az egy forintot, s kézbe kapva a légpuskát, elsőre eltalálta a kis fémkorongot, s a baltáját a levegőben tartó arasznyi favágó zajos kattogással nekilátott hasogatni a soha el nem fogyó fatörzset.
A céllövöldés elismerően füttyentett, majd megkérdezte J.-t, mit kér, similabdát, művirágot, jojót, esetleg kaucsuk kacsát, vagy pénztárcát, kacsintós nővel. Unokabátyám nagylelkűen átruházta rám a választás jogát. Végül a jojót választottam, mert imádtam, ahogy a kis korong a zsinóron le-föl liftezett.
Persze a céllövöldés nem tudhatta, amit én, hogy J. a Zagyva kecskebéka állományán gyakorolta lövőtudományát saját légpuskájával. Egyszer levitt minket is békavadászatra. Csakhogy Gyuri bátyámmal mi pacifista nevelést kaptunk és gyakori olvasmányunk volt a négykötetes, zöld kötésű Brehm Az állatok világa című munkája. Mi tehát a békák pártján álltunk és soha többé nem mentünk le unokabátyánkkal efféle mészárlásokat nézni.
Az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elején minden nyáron ellátogattunk Lőrincibe nagypapához és második feleségéhez, a Mama mostohájához. Beültünk az almazöld kis P70-esünkbe a Papával és a Mamával és a szűk országúton néha óránként 60-70 kilométeres sebességgel száguldva vágtattunk Lőrincibe.
Augusztus 20-án - vagy más nyári sátoros ünnepen - sok faluban búcsút vagy vásárt rendeztek. Arra már nem emlékszem, hogy Lőrinciben vagy valamelyik szomszédos településen voltunk-e a búcsúban, de mint pesti gyereket, elvarázsolt a nyüzsgés, a kirakódóvásár, a rengeteg ember. Akkortájt még, főleg az idősebbek közül, sokan népviseletben mentek előbb a templomba, majd a búcsúba. Néha bekíváncsiskodtam a templomba is, ahol a padsorokban fekete ruhás, fekete kendős öregasszonyok zsolozsmáztak, énekeltek számomra furcsa, lassú, szomorkásnak tűnő énekeket.
Na ná, hogy ennél sokkal jobban izgatott a búcsú forgataga. A kirakodóvásáron rengeteg árus kínálta a portékáját. Voltak ott teknővájó cigányok mindenféle teknőkkel, dézsákkal, különböző méretű fakanalakkal. Máshol háztartási eszközöket, fazekakat, lábasokat, zsírosbödönöket, tökgyalut, merőkanalat és ki tudja még mi mindent kínáltak. A szűcsök a nyári hőségben kucsmát, bekecset, bélelt bőrkesztyűt próbáltak rásózni az ide-oda hömpölygő tömegre. Azokat a standokat igyekeztem kikerülni, ahol zöld posztó szegéssel vaddisznó, illetve kutya irhákat lengetett a szél. Föl nem foghattam, hogy tud valaki az ágya elé olyan szőnyeget tenni, ami egykor Bodri, Burkus, vagy más néven őrizte a házat. De nem sokat filozofáltam az emberi lélek rejtelmeiről, mert rengeteg játék és édesség is volt az efféle vásárokon.
Igaz, már megjelentek a műanyag fröccsöntött játékok, katonák, kis autók, néger babák és hajas babák, de azért túlsúlyban voltak a hagyományos fajátékok. Például a szülők „öröme”, a kerekeken tologatható, szárnyát hangosan csattogtató pillangó, különféle kereplők és játékfegyverek. Lehetett gyermekeknek való karikás ostort is venni, de a Mama igen előrelátóan a szemünk védelmében mereven elzárkózott e népművészeti termék megvásárlásától.
Gyuri bátyámmal kárpótlásul kiharcoltuk, hogy egy-egy fa „davajgitár” vagyis dobtáras géppisztoly boldog tulajdonosai lehessünk. A játékfegyverekre szerelt kis karok forgatásával egy pöcök a fa fogaskerék fogazatába akadva csiholta ki a valódi géppisztolyok ugatására emlékeztető kerepelő hangokat. Az volt a Mama és a Papa szerencséje, hogy ezek a fegyverek viszonylag gyorsan amortizálódtak és csütörtököt mondtak.
Mindenesetre felfegyverkezve látogattunk el a lacikonyhák utcájába, ahol ínycsiklandó illatok szálltak a levegőben és minden kapható volt, mi szem-szájnak ingere. Pirultak a kolbászok, hurkák, oldalasok, tarják és ízlés szerint lehetett kérni a puha fehér kenyér szeletek mellé a húsokhoz mustárt, uborkát. Én speciel a véres hurkát szerettem a legjobban egy jókora adag mustárral megbolondítva.
Desszertnek pedig lehetett választani a kakas- vagy baba-nyalókák, a törökméz, a vattacukor, illetve a tükrös és tükör nélküli mézeskalácsszívek, huszárok és mézeskalács karikákból készített nyakláncok között. A mézeskalács figurákból gyorsan kiszerettem, mert többnyire kemények, fogtörőek, ráadásul forgács ízűek voltak, némi ételfesték, vagy ki tudja milyen színezék aromával dúsítva. A törökméz ízlett volna, de az meg a fogak közé ragadt, akár a Stollwerck. Helyette inkább tejkaramellát kértem, ami omlós volt, bár utólag úgy vélem, a fogaknak az sem tett jót. Rövid életű volt a vattacukor korszakom is. Bár szerettem nézni, ahogy a betonkeverőhöz hasonlító, szép rézüstbe öntött kristálycukorból egy forintért jókora csomagot varázsolt a vattacukorárus egy hurkapálcikára. Az innovatívabb, művészlelkű árusok lila, vagy piros színű vattacukrot is kínáltak.
Na és persze nem hiányozhatott a kör- és a hajóhinta sem, amiken sikoltozó lányok, fellibbenő szoknyák és erejüket fitogtató legények rótták a köröket, illetve szálltak az ég felé. A legbátrabbak át is fordultak a hajóhinta tengelyén.
A búcsú fénypontján rázendített a helyi rezesbanda. A repertoár és a képzettség hiányosságait pótolta a lelkesedés. Szép volt, jó volt, talán igaz sem volt.
