Nem tudok veszekedni. Illetve tudok, mert minden külső jegynek megfelelek ilyenkor: vérben forog a szemem, gesztikulálok, és emelt hangon ejtek ki minden szót, főként a kisípolósokat.
A vak is láthatja tehát, hogy nem felolvasok meggyőző erővel egy regényből, nem az érvelés hőfoka sodort el holmi éteri gondolatkísérletben (vajon meddig bírnák a fókák termálvízben?), hanem kidagadt nyaki erekkel mondom el mindennek a szemben állót. Utólag persze azon is töprengtem, hogy milyen érdekes szerv is az agy. Vagy a pszichológia. Mert vagy eleve olyan szavakat választ ki, amelyeket gond nélkül ki tudok mondani a veszekedés hevében, vagy maga a civakodás állít át egy másik pályára, amelyen nincsen akadályok dadogás formájában. Magyarán: a csúcsponton folyékonyan tudok ordibálni, nem akasztanak meg a zöngétlen mássalhangzóval kezdődő szavak, pedig hát k-val és p-vel számos olyan kifejezés kezdődik, amely igencsak jól passzol az elborult agyhoz.
Valahogy mindig úgy képzeltem, hogy hideg fővel, szinte precízen fogok majd veszekedni. Ahogy a tőrözők. Felállnak egymással szemben, talpig fehérben, majd elkezdik egymást szépen szurkálni. Döfizni. Csak a törzs játszik, főként a szív környéke. Hiszen ölni akarunk, és nem azt, hogy lesántuljon a másik. Az mégis kinek lenne jó? Szóval, így mennének az asszók, s a végén lenne valami számszerű eredmény, hogy ki győzött, s akkor legalább ez nem szülne újabb vitákat. Ide-oda pöttyentenénk tehát a szervekre egy-egy finom találatot, szinte hallanánk mögöttünk az elismerő tapsot, hogy milyen átgondolt és szépen kivitelezett támadás volt ez a májra, és milyen remek lábmunka. A bíró pedig gyönyörű, szinte lebegő francia szavakkal vezetné le az egészet, ítélné oda a pontot, ha a gép nem jelezne semmit, aztán már mondaná is érces hangján, hogy: en garde!
És arról az érzetről nem is beszélve, amikor az aranyérmet a nyakadba akasztják a végén. Kvázi papírom (ércem) lenne arról, hogy a másik nem fizette ki a gázszámlát, a másik bánt érzéketlenül az érzéseimmel, az ő anyja miatt indult az egész, az ő érthetetlensége miatt tartunk itt. És máris szólhatna a himnusz.
Ehelyett viszont van duzzogás, fogaknak csikorgatása, indulat és káromkodás. Aztán újra ez a második menetben. Ránk D.-vel ugyanakkor a hipergyors civakodás jellemző. Nemhogy hangolás vagy nyitány, de még első felvonás sincs, pár perc és egyből a csúcsponthoz ugrunk, és elhatározzuk, hogy az egyikünk minimum az Uránuszra, a másik meg a Merkúrra költözik, és soha, de tényleg SOHA többé nem beszélünk egymással. Még szerencse, hogy az űrben nem terjed a hang. Az SMS meg eleve nem játszik.
Ha a temperamentum nem is, de a koreográfia azért változhat kapcsolatról kapcsolatra, évről évre. Egyszer elhatároztam, hogy csak a veszekedések kapcsán építek fel egy párt, ennek alapján rakom össze az életüket a megismerkedéstől a majdhogynem megsemmisüléssel felérő válásig, a pirruszi győzelemig. Akár regény, de talán még dráma (vagy hangjáték) is lehetett volna belőle. És az első, a feleket szinte meglepetésként érő első csetepatétól jutottunk volna el az izzó, szenvedélyes, sok érzelmeket megmozgató hangoskodáson át a szinte már apátiába süllyedő konfrontációig, amikor szinte már alig van súlyuk a szavaknak, igazából csak arra jók, hogy feltépjék a régi, igazából soha be nem gyógyult sebeket. Nem mondom, talán lehet még ebből valami, ám könnyen én is úgy járhatok, mint a lusta szerző a Lázár Ervin novellában, akit egy nap felkerestek a meg nem írt szereplői, és a fejére olvasták a tunyaság bűnét.
Én is látom magam a veszekedéseim tükrében, ebben a nagyon bizarr fotóalbumban, melyben csak a rossz pillanatok kaptak helyet: kifordult karácsonyok, elrontott születésnapok, gallyra ment húsvétok. Csupa-csupa kényszerű feltámadás. Látom magam viszonylag bölcsen, és teljesen kililult fejjel, agresszíven, már-már egészen közel a pofonhoz, ami azért csak nem csattant el. Látom magam, amint képzeletbeli győzelmemet ünneplem, vagy épp a sebeimet nyalogatom, ahogy dühösen elhajtok, vagy még dühösebben maradok. Ahogy minden szó újabb szót rángat elő belőlem, vagy épp ahogy összeszorított szájjal hallgatok. Igazából egyiken sem ismerem föl magam, mégis tagadhatatlanul mind én vagyok. Látom magam, ahogy sóváran gondolok azon párokra, amelyek között „soha egy hangos szó nem esett”, irigykedve nézem őket, hiszen ők legalább megállapodtak egy közös hazugságban.
Persze jó lenne tudni, hogy hol a határ. Hiszen minden komoly veszekedésben eljön az a pillanat, amikor a másikon ejtett seb már minket is kikezd, amikor a másik vesztesége a mi vereségünk is, s minél tovább tart még ilyenkor, annál inkább válik helyrehozhatatlanná. Szóval, arra gondoltam, ha lenne valami, ami úgy működne, mint a szén-monoxid-jelző, és sípolva figyelmeztetné a feleket, ha már túl sok fájdalommolekula kering a levegőben, akkor az majdnem olyan jót tenne az emberiségnek, mint a rák ellenszere. Már persze, ha a boldogtalanság, az önsorsrontás ellen bármi is felírható. Talán a józan ész, ám pont az tud elveszni ilyenkor, mint egy rakoncátlan kulcscsomó. Így aztán maradunk a talán már rég kinyílt ajtók mögött dörömbölve.
