Csatoljuk be az öveket, és még így is fogóddzunk meg: negyvenöt esztendeje történt meg legutóbb, hogy magyar labdarúgó-klubcsapat megérte a tavaszt az első számú európai klubtornán. A mindmáig utolsó magyar érdekeltségű BEK- vagy BL-mérkőzés szomorú jubileumát ma üljük: 1974. április 24-én (ahogyan most, akkor is szerda volt) rendezték a Bayern–Újpest visszavágót Münchenben.
Egyáltalán nem mellesleg: a döntőbe jutásért.
De gyászos hangulatban, mert egy héttel azelőtt Dortmundban az NSZK válogatottja 5-0-ás csapást mért címeres mezes honfitársainkra úgy, hogy Grabowski tizenegyesét Mészáros kapus kivédte.
Abban az évben a világbajnokságot is a szövetségi köztársaságban rendezték, ám immár másodszor fordult elő az, ami 1970-ig egyszer sem történt meg: a nemzeti együttes, bár nevezett, nem kvalifikálta magát a vb-re. Hogy a selejtezőcsoportban veretlen maradt, az senkit sem érdekelt, és Puskás Ferenc keserűen állapította meg 1973-ban, a kiesés után: „A magyar labdarúgás mélyponton van. Hihetetlen, hogy a válogatott, amelyet 1954-ben csak egy hajszál választott el a világbajnoki címtől, most sem tudott bejutni a legjobb tizenhat közé.” Igaz, Baróti Lajos már 1971 novemberében azt mondta: „Magyarországon jelen pillanatban mélyponton van a futballjáték.”
A Magyar Nemzetben pedig ez jelent meg: „Marseille után, 1969-ben emlegettük először, hogy mélyponton van a magyar labdarúgás. Az értelmező szótár szerint a mélypont »valamire vonatkoztatva a legalacsonyabb fok, mérték, helyzet«. Olyasmi, mint az abszolút nulla, a mínusz 273 fok, amelynél lejjebb már nem lehet menni. A mi labdarúgásunk úgy mozdult el a mélypontról, hogy még lejjebb süllyedt. Hol voltunk 1969-ben az igazi mélyponttól?!”
A süllyedés során 1972-ben sikerült bekerülni az Európa-bajnokság legjobb négy csapata közé, míg 1974-ben BEK-elődöntőt vívni és utánpótlás Eb-aranyérmet nyerni. (Aztán hetvenötben az FTC KEK-döntőt játszott.) Az Újpest ebben az összetételben kezdett a bajor városban: Szentmihályi – Kellner, Harsányi, Horváth, Noskó – Dunai III, Zámbó, Tóth András – Fazekas, Bene, Nagy László. (Fekete „Golyó” csere volt.)
A Megyeri úti szurkolók nemrégiben megválasztották az utóbbi harminc év legjobb lila-fehér tizenegyét. Ez így néz ki: Balajcza – Fehér, Urbán, Sebők, Szlezák – Véber, Erős, Tóth Norbert – Kovács, Rajczi, Kabát. Mit gondolnak, hány poszton „nyernének” az utódok?
Az elődök – a pesti 1-1 után – 3-0-ra kikaptak Münchenben. Mindkét találkozónak 80 ezer nézője volt. S a súlyos kritikák ellenére hagymázas álmokban sem került elő, hogy negyvenöt abszolút nullás tavasz következik a BEK-ben.
Az elődöntő tizenötödik évfordulóján már a legrosszabbat is lehetett sejteni. Ez látott napvilágot 1989-ben: „Húsz évvel Marseille után továbbra is egy helyben topogunk, s közben mind több ország hagy bennünket állva. Két évtized távlatából megállapítható: a kezdeti sokk után minden maradt a régiben.” Majd 1993-ban azt írták a magyar futballról: „Tetőponton a válság, mélyponton a színvonal.” A rozoga szánkó felgyorsult a dermesztő lejtőn. Sárközy Tamás professzor 2007-ben kijelentette: „A labdarúgás szakmai, gazdasági és erkölcsi válsága az egész magyar sportot devalválja a lakosság, az üzleti világ és a nemzetközi közvélemény előtt egyaránt.”
Így érkeztünk el minden idők legnyomasztóbb évtizedéhez, a mostanihoz. Újabban már nemhogy jövő tavasz nincs, de – egy-két kivétellel – már a nyár végére nem marad magyar csapat az európai kupák selejtezőiben. E dekádhoz fűződik minden idők holtversenyes csúcsveresége, a 2013-ban elszenvedett hollandiai 1-8, amely után a Nemzeti Sport hatalmas betűkkel jelenítette meg a legutóbbi vb-szereplés, 1986 óta bekövetkezett kudarcokat, és valamennyi megrázó eredmény után azt a kérdést tette fel: „Mikor lesz itt futball?”
Négy évvel később ugyanez a lap arról értekezett: „Csak három csapat égett így a világfutballban Magyarország előtt.” Merthogy ugyanabban az évben csupán Albánia, Fehéroroszország és Macedónia legjobbjai voltak képesek kikapni Andorra és Luxemburg válogatottjától. Meg hazánk fiai. Akik e szörnyűséget hamarosan „megfejelték” a kazahok elleni hazai vereséggel. Egri Viktor ez után írta: „A válogatott minden kétséget kizáróan szintet lépett lefelé. Az, hogy nanocsapatok technikai, fizikai és labdabirtoklásbeli dominanciára tesznek szert ellene, Luxemburggal kezdődött.”
A tavasz meg – bizonyos értelemben, de annál hosszabb időre – 1974-ben ért véget.
