Fiú fut a havas utcákon, szalad, hogy jobban lássa a menetelő katonákat. Felmászik egy fára, szeme előtt kibontakozik a végeláthatatlan hadoszlop, aztán elrepül felettük két sárkány. Egy batárban zötykölődve a törpe azt mondja az eunuchnak: „Mázlid van, neked legalább nem fagynak le a golyóid.” Erre vártunk több mint másfél éve?
Az nem kifejezés. Az elvonási tüneteket enyhítendő újranéztük az előző hét évad hatvanhét epizódját, vadásztuk az előzeteseket, de vigyázva, nehogy megtudjuk, hogyan is folytatódik majd a történet. Nem könnyű Trónok harca fogyasztónak lenni: türelemre és körültekintésre van szükség, meg egy külön szobára, mert jobb, ha a gyerekek nem látják a lefejezéseket, kibelezéseket, a világoskék szemű élőhalottakat – no és a tudományos időzítéssel adagolt szexet.
A mese egy kitalált, leginkább a sötét középkorra emlékeztető világban, Westeroson játszódik, ahol vetélkedő feudális nagyurak próbálják megszerezni a hét részre szakadt királyságot. Végig tudható, hogy közeleg az itt évekig tartó tél, északról pedig már megindultak a holtak... Adjunk hozzá egy kis fekete mágiát, pár sárkányt, s csodálkozzunk rajta, hogy a gyermeteg ötlet százmilliókat ejtett rabul.
Az HBO vállalkozása példátlan a televíziózás történetében. Az első évad epizódonként hatmillió dolláros költségvetése folyamatosan nőtt, és elérte a tízmilliót. A hat részes befejező idény közepétől ellenben már nyolcvanperces, szinte mozifilm hosszúságú részek jönnek, amelyek nyilván ennél is sokkal többe kerülnek.
Az irodalmi alapanyagot szállító George R. R. Martin eredetileg nem hitt az egészben. Az első megkeresésre azt mondta, hogy az ő története túlságosan szerteágazó és túl sok szereplős a tévéadaptációhoz. Végülis igaza lett, hiszen valahol a negyedik évad vége felé kettévált a két szál. Benioff és Weiss, igaz, Martinnal konzultálva, de a tévés szabályok szerint vitte tovább a sztorit, miközben az amúgy A tűz és jég dala című könyvfolyam csak nem akar elérni a maga – feltehetően eltérő – befejezéséhez.
G.R.R.M. 1996-ban publikálta trilógiának szánt műve első részét. Most öt regénynél tart és úgy tervezi, hogy összesen hét lesz belőle. Az író már hetven éves, és olvasói azért szurkolnak, nehogy meghaljon, mielőtt befejezné. Olyanok is vannak, akik életveszélyes fenyegetésekkel próbálják gyorsabb munkára serkenteni, de ebben van némi irónia: ha agyonütik, végképp nem tudják meg, milyen sorsot szánt hőseinek.
A trónok harca, mint minden jó történet, valójában független helytől és időtől. Akárcsak az életben, a jók nem mindig élik túl a következő tíz percet, a rosszak nem feltétlenül buknak el. A jellemek fejlődnek, néha utáljuk a szereplőket, aztán azért szurkolunk, hogy bajuk ne essen. Részben ez magyarázza, miért kellett kétféle módon folytatni a vastag hajókötéllé sodort történeti szálakat: Martin a könyvben azt mészárol le, akit csak akar, de a tévésorozat főszereplőit nem lehet folyamatosan csereberélni.
A sikert sokféleképpen magyarázzák. Egyrészt az irodalmi anyag erősségével, G.R.R.M. Tolkienéhez mérhető fantáziájával és tehetségével, másrészt a történelmi párhuzamok és a fikció mesteri keverésével. Társadalomkutatók azt vizsgálják, miért menekülnek olyan sokan a kitalált világba - mintha az irodalom vagy a film történetében ez olyan rendkívüli lenne... Amerikai egyetemeken vezetési stratégiákat tanítanak a Trónok harca alapján – manapság nem könnyű lekötni a diákok figyelmét. Angliában szakácskönyvet adtak ki a regényben említett ételekhez (a tésztában sült angolna állítólag különösen finom).
Az interneten rengeteg profi és amatőr próbálja kitalálni, hogyan végződik majd a tévésorozat. Ki kit öl meg és hogyan,ki marad életben, ki nyeri el a Vastrónt. De itt legalább vége lesz a történetnek, nem úgy, mint a könyvváltozatban, ahol még az sem biztos, hogy mikor jelenik meg végre a tavalyra ígért hatodik regény és George R.R. Martin egyáltalán nekikezd-e a hetediknek.
