Bremerhavent valaha az Amerika felé induló kivándorló-hajók legfontosabb kikötőjeként tartották számon. A magyar egészségügyet néhány éve maga mögött hagyó Szabó doktor itt talált otthonra. A százezres észak-német város szomszédságában, Nordenhamban lett háziorvos.
– Jó reggelenként fölébredni, az emberek az utcán rád mosolyognak, akkor is, ha azelőtt soha nem láttak. A betegek hálásak azért, hogy van háziorvosuk, a praxisban az alkalmazottak örülnek neked, és még meg is fizetik a munkádat – summázza Szabó János doktor, amikor arról kérdezzük, miért pont itt kezdett új életet.
Új otthona az Északi-tenger partján, a Weser folyó torkolatánál, a Butjadingen-félszigeten fekszik. Nordenhamból húsz percenként jár a komp a túlpartra, Bremerhavenbe. A kikötők környékére ipari cégek sora települt: van itt hatalmas hal- és húsfeldolgozó üzem, repülőgép alkatrészeket, kábeleket, valamint szélerőművek oszlopait előállító gyár is. Munkásaik között sok a külföldi, s köztük szép számmal vannak magyarok is.
Szabó doktor arra a legbüszkébb, hogy alig két és fél év alatt nőtt nulláról háromezresre a praxisa, no meg arra: a helyi németek is bíznak benne, szívesen választják orvosuknak. Háziorvosból itt sincs sok, csak Alsó-Szászországban 96 körzet üres, s ebből négy Nordenhamra is jut.
A doktor úgy emlékszik, az indulás kicsit döcögős volt. A hazai hároméves háziorvosi képzés itt nem elég, öt éves rezindentúrára van szükség, ahhoz, hogy valakit önállóan engedjenek dolgozni egy körzetben. Az öt évből pedig kettőt kórházi gyakorlattal kell eltölteni. Így amikor Szabó János megérkezett Németországba, ő is a klinikai gyakorlattal kezdte. Utóbb – mint mondja – már biztos abban, hogy ez nem ártott. Volt idő felvenni a ritmust, megismerni a német gyógyítási kultúrát, kicsit beletanulni a biztosítók világába, a finanszírozás rejtelmeibe. Németország 83 millió állampolgárát 108 biztosító látja el. Vannak területi alapon szerveződő államiak, valamint szakmaiak. A tengerészeknek, egyes vállalatoknak, ipartestületeknek, mezőgazdászoknak például saját biztosítójuk van. Hálapénz itt nincs, aki adná vagy elfogadná, börtönbe kerülhetne.
Baj esetén először itt is mindenkinek a háziorvoshoz kell fordulnia. Az alapellátásban szabad az orvosválasztás, de arról már a praxis tulajdonosa dönt, hogy fogadja-e a hozzá jelentkezőt.
– Nem válogatok a betegek között, nem utasítok el senkit – árulja el Szabó doktor hogyan nőtt gyorsan ilyen nagyra a praxisa. – Pácienseim többsége azért jött, mert ismerte az ápolónőinket, kínos is lett volna elküldeni közülük bárkit is.
Még útban a rendelő felé a taxis arról mesélt, hogy a magyar orvosnak gyorsan hírre ment a kisvárosban. Alaposan vizsgál, és noha nem kötelessége, ha kell, házhoz is megy. Nem kér plusz térítést, nála valahogy mindig úgy alakul, hogy valamennyi kezelés belefér a kötelező biztosításba. Amikor végül meglett Szabó doktor németországi szakvizsgája is, több város, számtalan körzetét megnézte, míg végül Nordenham mellett döntött. A tengerpart, a vörös téglás házak "fogták meg", de az is nyomós érv volt, hogy azonnal megnyithatta a praxisát. A környék orvoshiányának mértékét jelzi az is: a közeli Oldenburgban Gerhard Roos, a helyi lelkész sajtókampányba kezdett, hogy híveinek háziorvost szerezzen.
Indulásként Szabó doktor az államtól 60 ezer eurót kapott berendezésre, műszerekre. Azt mondja: végtelenül szerencsés, mert az összegből futotta a teljes berendezésre. Magát a rendelőt a praxisával éppen szemben, az út túl oldalán lévő gyógyszertár tulajdonosától, Dennis Jahn-tól bérli. Betegei nála váltják be a recepteket. A rendelő várója tágas, az egyik sarokban külön játszó szőnyeg is jut a gyerekeknek. A doktor egyidejűleg rendel két egymás melletti szobában: míg az egyikben valaki előkészül, addig a másikban zajlik vizsgálat. Négy asszisztens dolgozik a keze alá. Fogadják a betegeket, elektronikusan ellenőrzik a biztosítási kártya érvényességét, adminisztrálnak. Leveszik a vért, megmérik a vérnyomást. Mire a beteg az orvos elé kerül már látja a saját gépén a legfontosabb paramétereket. Ha szükség van rá, elvégzik helyben az EKG, ultrahang- vagy légzésfunkció vizsgálatot is. Innen beteget tovább küldeni csak nagyon indokolt esetben szoktak.
Szabó doktor meséli, hogy néhány hónapja, egy kiránduláson csuklóját törte. Meg kellett műteni a kezét, de az operáció másnapján már dolgozott. Ha nem így tesz, nem lett volna senki, aki ellátja a betegeit. Most azonban péntek dél van, egyetlen beteg sincs, rendelés csak 11 óráig volt. Négy munkatársa most rendezi a délelőtt itt járt néhány tucatnyi páciens dokumentumait.
Az alapellátásban dolgozó orvosok és a betegpénztárak között egy köztes szervezet, a Pénztári Orvosok Egyesülete (Kassenärztliche Vereinigung) szervezi az ellátások finanszírozást. A pénztárak a saját biztosítottjaik után lényegében nekik fizetnek, amit aztán ők utalnak tovább a praxisokba teljesítményarányosan. A háziorvosi körzetben az ellátott esetek után negyedévenként 70 euró illeti meg a praxist. Azt, hogy milyen sok itt a munka, arra bizonyságul Szabó János megmutatja az első negyedévnyi elszámolást. Aszerint három hónap alatt 1700 beteg járt nála, ezért csaknem 120 ezer eurót utalt a biztosító a praxisa számlájára. Az átlagos körzeteknek harmadával kisebb összeggel kell megelégedniük. Bizonyos betegszám fölött itt is van úgynevezett degresszió: az átlagos praxisok betegszámának 150 százalékáig, körülbelül 1460 esetig jár a 100 százalékos finanszírozás, aztán sávosan csökken az egy beteg után járó fejkvóta. Mentesülnek a degresszió alól azok a praxisok – Szabó Jánosé is – , amelyek olyan területen működik, ahol jelentős az orvoshiány.
A támogatott orvosságok írásával is vigyáznia kell, ha valaki az országos átlag másfélszeresénél nagyobb összeget utalványozna, és utóbb nem tud a többletköltség okairól meggyőzően érvelni, a biztosító visszafizetteti vele a megalapozatlannak ítélt támogatást. Szabó doktor körzetében az országos kifizetett gyógyszertámogatás átlagának mindössze 90 százalékát használják föl. Mint mondja, ez úgy lehetséges, hogy itt eleve hatóanyagot és nem márkanevet írnak a receptre. A gyógyszerész pedig azt a legkedvezőbb támogatottságú szerben adja oda. A beteg dönthet úgy, hogy másikat szeretne, de akkor az árkülönbözetet is vállalnia kell. A doktor azzal is sok időt tölt, hogy a kórházi kezelés után jelentkező betegének elmagyarázza, miért nincs szüksége az embernek 82 éves korában mind a 18 különböző márkanevű, de köztük sok hasonló, illetve azonos hatású orvossága.
– Előfordult, hogy egy hosszas győzködéssel járó dobozritkító beszélgetés után a beteg két hét múlva azzal jött vissza, sokkal jobb a közérzete, mióta kevesebb tablettát kell ennie – mondja nevetve.
Amikor annak idején felszerelte a rendelőt, abban sem volt biztos, hogy egy magyar orvos kap német szakdolgozót. Az első német ápolónő azért jelentkezett nála, mert egy frissen privatizált kórház új tulajdonosai szakdolgozókat bocsátottak el, köztük őt is. Szabó doktor azonnal felvette. Ő vitte hírét a városban a magyar doktornak, akinél ugyan sok a munka, de megfizeti. Sőt ha például nem finanszírozott védőoltások beadása, orvosilag nem indokolt, a beteg kérésére végzett vizsgálatok nyomán „extra bevétel” is akad, akkor azt igazságosan elosztja valamennyiük között. A másik két tapasztalt nővér egy másik háziorvostól csábult át, a legfiatalabb pedig a szakmai gyakorlatát tölti a magyar orvos rendelőjében.
Eddig jutunk az ismerkedésben, amikor megszólal az orvos mobilja. Magyarul próbálja elmagyarázni, hogy ha valakinek a lábai hirtelen földagadnak, azt nem lehet telefonon keresztül diagnosztizálni. A vonal másik végén egy szerelő próbálja rávenni, azért csak segítsen, mert így nem tud dolgozni. Péntek lévén a bajba került magyar férfi csak a központi háziorvosi ügyeletre mehetne, de ő makacsul ragaszkodik saját háziorvosához, nincs más, végül Szabó doktor megígéri, útba ejti a szerelőt is. Ezzel újabb betegkártya kerül a több hétvégi eset közé – s valószínű, hogy a nem is a magyar szerelőé az utolsó.
