Ragyogó napsütéses, áprilisi szombat délután van. Ilyenkor szokott leküzdhetetlen mehetnéke támadni az embernek. Mit csináljon egy futball vírussal megfertőzött férfiember, amikor bajnoki forduló is van az NB I-ben? Két legyet üt egy csapásra. Úgy dönt, megfürdőzik a gyönyörű válvölgyi tavaszban, majd megtekinti Felcsúton a Puskás Akadémia – Kisvárda összecsapást. Így is történt.
Kellemesen érintett, hogy könnyen találtam parkolóhelyet a stadion közelében. A gyanú akkor rakott fészket bennem, mikor nemhogy kígyózó sorokat, de embert sem láttam a pénztár előtt. Várakozás nélkül, gyorsan megkaptam az F szektorba szóló, szép kivitelű belépőjegyemet a kedvesen mosolygó pénztáros hölgytől. Egyúttal tulajdonosa lettem egy elegáns, színes, 24 oldalas műsorfüzetnek is, amiről megállapítható volt, hogy minden találkozóra készül ilyen. (Vajon hány maradhatott a nyakukon?) Micsoda színvonal, konstatáltam örömmel.
A csapatok már melegítettek a hibátlanul zöldellő játéktéren, amelyet a kezdést jelző sípszó előtt a nemzetközi módinak megfelelően egy kicsit meglocsoltak az automata öntöző berendezéssel. A hazaiak bemelegítése több szakember közreműködésével nagyon látványosan, szakszerűen zajlott egy frissítőket tartalmazó, formás kézikocsi szomszédságában. Mindeközben kifogástalanul működtek, informáltak az elektronikus tájékoztató-eredményjelző táblák és a hangszórók. Nem tudtam a „van itt pénz dögivel” feelingjét elhessegetni magamtól. Ilyen előzmények után meghökkentő volt szembesülni a stadion lelátóin lézengő néhány száz emberrel. A sportnapilap közlése szerint hétszázan voltunk. Már megint egy kétségeket felvető, szép, kerek szám! Sokatmondó adat lenne, ha tudnánk, hogy a magyar profi futball ezen eseményén pontosan hány fizető néző volt, és mennyire rúgott ebből az aznapi bevétel.
Az összeállítások közlésekor megállapíthattuk, hogy a kisvárdai kezdő csapatba ezúttal is csak egyetlen magyar került be. A többiek többnyire futballakadémia mentes országokból szerződtetett, másodvonalbeli labdarúgók közül verbuválódtak. Nem mintha a hazai együttesben egymást érték volna a Puskás Akadémia neveltjei…
A mérkőzés szakmai megítélését megnehezíti, hogy a vendégfogadók egy kiállítás miatt majd hatvan percig emberhátrányban játszottak. Vitathatatlan azonban, hogy a „szegény rokonnak" tűnő kisvárdaiak négy-nullás győzelme teljesen megérdemeltnek minősíthető. Ha jobban összpontosítanak, fél tucatnál is több gólt rúghattak volna.
Döbbenetes volt tapasztalni, hogy a mintegy húsz főre taksálható, dobbal felszerelkezett vendégtábor végig uralta a nézőteret. Egyetlen „Hajrá, Puskás - Hajrá, Felcsút!” kiabálást sem hallottam a 90 perc alatt. Mintha a település nem érezné magáénak a csapatot. A megye I-ben lelkes, amatőr hazai játékosokkal minden bizonnyal nem így lenne…
Az élet normális rendje azonban már nem állítható vissza. Itt van a milliárdokból felhúzott stadion, a több százezres városokra méretezett létesítmény komplexum, amit kötelező fenntartani, mert olyan értéket jelent, ami nem lehet az enyészeté. Emellett az 1800-as lélekszámú községben működik még egy milliárdos költségvetésű profi klub és akadémiai rendszer is. Ne példálózzanak Akasztóval, itt merőben más a helyzet. Itt nem lehet csőd, mert akkor a napnál is világosabbá válna, hogy a valóság kormányzati megerőszakolása a labdarúgásban sem lehetséges. Ideig-óráig persze még fenntartható, finanszíroztatható lesz ez a Patyomkin-jelenség. De mi lesz, ha a költővel szólva, más politikai szelek nyögetik majd a magyar fákat, és a költségvetés őrei, a jelenlegi bőkezű adományozók más hatalmasok más hobbiját szolgálják majd ki?