A The Secret Survivor (A titkos túlélő) című filmje egy magyarországi zsidó nő, Veronica Phillips történetét mutatja be, akit 1944 decemberében deportáltak Budapestről a ravensbrücki koncentrációs táborba. Hogyan talált rá a történetére?
Veronikával a Lina Amatóról szóló film után találkoztam. Lina Kantor Amato egy olasz holokauszt-túlélő, akiről szintén filmet készítettem. Nem sokkal azt követően felhívtak telefonon Izraelből, és arról kérdeztek, szeretnék-e találkozni egy másik túlélővel, Veronica Phillips-szel, mivel ő is ott lesz az évente magánházakban rendezett Zikáron Bászálonon. Eredetileg úgy volt, hogy az eseményről fogok forgatni, de szerettem volna előbb találkozni Veronikával, és amikor elkezdett az életéről mesélni, azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Az szintén nagyon bensőséges volt, amit a Zikáron Bászálon alkalmával átéltem: volt ott vagy száz-százhúsz ember, köztük sok gyerek is (hét-nyolc-kilencévesek), akik mind odamentek Veronikához és az életéről beszélgettek vele.
Miben más a két nő története?
Lina Amato csak nyolcéves volt, amikor a Gestapo elment értük, és őt egy olasz családhoz adták. A visszaemlékezései Veronikáéhoz viszonyítva egészen mások. Veronika az egészet teljesen másként élte meg tizennyolc évesen. A Zikáron Bászálont követően többször találkoztunk – kilencvenkétéves vagy sem, állandóan e-maileket küld –, sokszor felkerestem, amikor felmerült bennem egy-egy kérdés. Szerintem ez az alapvető különbség: nem kell könyvekben kutatni a történet után, mert van egy élő tanú.
Mikor vált fontossá önnek a holokauszt témája?
Ez egy nagyon nehéz terület. Lina története más volt, ő nem tapasztalta meg a tábort, a deportálást, semmi ilyesmit. A holokauszthoz rajta keresztül kerültem közelebb, és ez több dologgal kapcsolatban felnyitotta a szememet, amikkel korábban egyáltalán nem foglalkoztam. Veronika története viszont sokkal összetettebb és intenzívebb, mert ő átélte azt is, hogy mindenkit elhurcoltak a házukból. Elmesélte, emlékszik arra, ahogy a nagynénje kiabált: „ne tegyetek semmit a fiammal!” De miután összegyűjtötték az embereket, keresni kezdték a fiút is, és ahogy megtalálták, lelőtték az anyja szeme láttára. Tisztán emlékszik pillanatokra, például arra is, ahogy megérkeztek a ravensbrücki koncentrációs táborba, emlékszik a kutyaugatásra, vagy arra, ahogy a németek kiabáltak: schnell, schnell (gyorsan, gyorsan). A világ, amelyet megtapasztalt és megosztott velem, azt hiszem, az tett még inkább elkötelezetté. Amit az emlékeiből nekem adott, azt fordítottam át a film nyelvére. Az egészet interjúként forgattuk le, amelyet a Zikáron Bászálon inspirált: nagyon különleges tapasztalat ülni és hallgatni valakit, aki elmeséli az életét. Ez érdekelt engem igazán; a holokauszt, mint téma is izgatott, de főként az, hogy annyi emberhez juttassuk el a történetét, amennyihez csak lehet.
Az elmúlt időszakban számos film született a holokausztról. Ön szerint miért foglalkoztat ez most sokakat?
Mostanra hetven év eltelt, és az azóta felnőtt generációknak nincs és nem is volt ezzel igazán közvetlen kapcsolata. Amikor megtaláltam a lehetőséget, hogy együtt dolgozzak Veronikával, én sem mondtam, nem is tudtam volna nemet mondani, mert már csupán néhányan élnek a túlélők közül. Ezek olyan dolgok, amelyeket most kell megcsinálni. Ahhoz, hogy ne történhessenek ilyen igazságtalanságok, újra és újra el kell mondanunk ezeket a történeteket.
Van annak szerepe a filmben, hogy Veronika mikrobiológusként és genetikusként dolgozott a háborút követően?
Ha Magyarországon maradt volna az iskola befejezése után, nem hiszem, hogy a története ugyanígy végződött volna. Ebből a szempontból is figyelemreméltó az élete, mivel abban az időben a nők nem feltétlenül kaptak helyet a tudományos szférában. Bár erre nem kerül nagy hangsúly a filmben, azt beemeltük, hogy megfogalmazza, több mint negyven évig az oktatásban dolgozott, mégis bizalmatlan azzal szemben, mert ami a holokauszt alatt történt, azt jól képzett szakemberek vitték véghez. Arról is beszél, hogy nyolcszor vetélt el: azok a vegyi anyagok, amiket a koncentrációs táborban az ételbe és az italba raktak, teljesen tönkretették a nők szervezetét. Természettudósként ezt a helyzetet ő egészen más oldalról is látja.
Veronika jelenleg Johannesburgban él, és a film is számos országot érint. Hogyan kapcsolódik a magyarországi eseményekhez?
Magyarország nagyon fontos volt számomra, mivel Veronika egy magyar zsidó. Még mindig van magyarországi útlevele, emlékszik az országra, és sokszor utazott Budapestre. Amikor elkezdtem foglalkozni a történetével, hamar egyértelművé vált, hogy a deportálásban a magyar vezetés is szerepet játszott; ám meg akartam mutatni azt a rendkívül komplex politikai helyzetet, amelyben ez megtörténhetett. Nem akartam a magyarokról beszélni a bevonásuk nélkül.
Néhány éve indította el saját programját, amely a #GETPeaceProject nevet viseli. Ennek része Lina Amato és Veronica Phillips története is.
Professzionális fotósként és történetmesélőként úgy határoztam, az életem következő húsz évét egy fontos projektbe szeretném fektetni: történeteket szeretnék átadni a film eszközével. A tanulmányaim egyik területe antropológia volt, ami többek közt a kulturális relativizmus jelentőségét hangsúlyozza. Egy kultúrát annak részeseként érthetsz meg igazán, nem külső szemlélőként. A megértéshez pedig azt hiszem, a tolerancián, de leginkább a tiszteleten keresztül juthatsz el.
Miként lehet ezt elérni?
Lina egyszer azt mondta nekem: „meglepő számomra, hogy zsidó vagyok, de egy muszlim és egy katolikus mentett meg.” Végül mind megértjük, hogy emberek vagyunk, ugyanannak a világnak és ugyanazoknak a dolgoknak a részesei. Hasonló dolgok tesznek minket szomorúvá és boldoggá. Azt hiszem, ez az egység lényege.
