1944 napsütéses nyarának közepén a badacsonyi Örffy-villa manzárdszobájába váratlanul lakó érkezett. Robert Gaston Marie Aymar de Dampierre gróf, aki 1940-ig Franciaország, majd a német megszállás után a kollaboráns Vichy-kormány magyarországi követe volt.
1942-ben ezt már nem bírta a gyomra, lemondott (kevésbé fennkölt oka az volt, hogy az ellenállásban résztvevő unokaöccsét elfogták és internálták), de diplomata-útlevele lejárt, és magánemberként a háborús viszonyok között nem tudott visszatérni a hazájába. Továbbra is részt vett a követség többi alkalmazottjával együtt a francia hadifoglyok támogatásában, akik ide szöktek Ausztriából, mivel Magyarország nem állt hadban Franciaországgal. A követségen Hallier attasé egy ideig titokban még rádióadót is működtetett. A németbarát Vichy-kormány pénzén a francia tisztek továbbszökését segítette Jugoszlávián és Isztambulon át Afrikába, de Gaulle szabadcsapataihoz. A bennszülött egységek kiképzéséhez égető szükség volt tisztekre és tiszthelyettesekre.
Dampierre és felesége közben továbbra is mondén társasági életet élt, mert Magyarország a háború alatt paradicsom volt a többi, Németországgal szövetkezett államhoz képest – persze annak, aki nem volt zsidó. Dampierre a megszállás napján, amely vasárnapra esett, a marista francia szerzetesek miséjét hallgatta a Hőgyes Endre utcai templomukban a lányával. A bujkáló francia hadifoglyok ennek a rendnek a védelme alatt tudtak egymással feltűnés nélkül találkozni. (1944 végén a rend tucatnyi tagját halálra is ítélték kémkedésért és zsidómentésért, a végrehajtást csak az oroszok gyors előrenyomulása akadályozta meg.) Amikor 1944. március 19-én a Gestapo megjelent Dampierre lakásán, csak török származású feleségével, Leïla Sélim Pacha Mehaméval tudták kárpótolni magukat, elvitték hát magukkal az oberlanzendorfi munkatáborba. Onnan a magyar külügy szabadította ki barátnője, Almássy grófné közbenjárására. Voltak hát kiskapuk – legalábbis, ami az elitet illeti. Ezt követően Dampierre-ék meghúzták magukat egy zsidó barátjuk által rendelkezésükre bocsátott budai lakásban.
A németek már a Kállay-kormánytól is a kiadatását követelték. Akkoriban id. Antall József, az 1990 utáni első magyar miniszterelnök apja volt a menekültügyi kormánybiztos. A Magyarországgal nem ellenséges állam egykori követét jogszerűen nem adhatta ki, és bizonyára nem is vitte volna rá a szíve.
A megszállás után a Sztójay-kormánynak valamit azonban mégiscsak tennie kellett. Ha Dampierre zsidó lett volna, ez a kormány talált volna megoldást a kiadatásra, de a gróf pedigréje bombabiztos volt. A nagy francia forradalomig Flandria örökös grófjainak, többek között „Flandria oroszlánjának” (1249–1322) kései leszármazottja a megjelenésével minden társasági körnek emelte a fényét. A magyar politikai elit, amely addig is kezét-lábát törte, hogy a gróf megtisztelő jelenlétét élvezhesse, megpróbálta tovább szabotálni a német követelést. A legcélszerűbbnek valamilyen látszólagos házi őrizet vagy kényszerlakhely kijelölése látszott.
Itt jött a képbe Örffy Imre, aki már évek óta jóban volt a követtel. Igazi, tősgyökeres magyar megoldás született. Dampierre és felesége a német megszállás előtti két nyarat az Örffy-villában töltötte, és bizonyára szorgos látogatói voltak magánstrandjának is. Számtalan helyről ismerhették egymást, Örffy Imre, akkor már a felsőház tagja, mindenhova bejáratos volt, és különösen arrafelé forgolódott, ahol nyugati kapcsolatokat is ápolhatott, ami politikai nézeteiből igencsak következett. Vagy az Interparlamentáris Unió, vagy a Királyi Magyar Yacht Klub, vagy a felsőházi fogadások lehettek azok a helyek, ahová ő is, Dampierre is járt. Örffy a Kisgazdapárt képviselőjeként még a húszas évek elején a „csizmás”, baloldali Nagyatádi-Szabó-szárny és a keményebb jobboldal között helyezte el magát. Amikor a harmincas években a felsőház tagja lett, még inkább megerősödött ebben a szerepében, mert ez a második, nagyon konzervatív kamara ebben az időben – szemben az alsóházzal – mind határozottabban kezdett ellenállni a szélsőjobboldali törekvéseknek. Örffy ebben is éllovas volt. 1941-ben határozottan ellenezte a hadüzenetet a Szovjetuniónak, órákig tartó obstrukciós beszédet tartott a szavazás megakadályozására, 1943-ban pedig a zsidók munkaszolgálata elleni felszólalása akkora port vert, hogy a sajtó is foglalkozott vele. Ugyanakkor igyekezett nem összerúgni a patkót a szélsőjobboldallal. A közvetítés, a kompromisszumok embere volt, nagyon hitte, hogy ezek az eszközök mindenkivel szemben alkalmazhatók. Lehet, hogy aztán volt olyan pillanat is, amikor rá kellett jönnie, hogy ez nem feltétlenül van így.
A magyaros, de a fenyegetettséget bizonyára kedélyes légkörrel leplezett alkudozás eredményeként a gróf számára a kényszerlakhely az Örffy-villa manzárdja lett. Mintha az Isten is úgy rendelte volna, hogy még a legnehezebb időkben is a szép Balaton mellett kell magyarországi nyarait töltenie. A grófot ezután is többször citálták kihallgatásra Budapestre, de sikerült sértetlenül átvészelnie a következő néhány hónapot. Alig mutatkozott a környéken, csak néhányan tudtak róla, és az ő emlékezetüket is megviselte az idő.
A nyilas puccs napjaiban, bennfentes barátai figyelmeztetésére, gyorsan elköltözött. Még utazóládáinak egy része is visszamaradt az Örffy-villában, és az utolsó villanyszámla kifizetésére sem került sor. Az Esterházyak bakonyi erdejében, egy vadászházban töltött el két hónapot feleségével, biztonságban, szarvasra vadászva. Aztán 1944 utolsó napjaiban Szentendrén kötöttek ki. Ott kellett Dampierre-nek az oroszokat meggyőznie arról, hogy tényleg nem kém, hanem francia követ. Isten ekkor is a tenyerén hordozta, nem a moszkvai Lubjankában kötött ki, mint svéd diplomatatársa, Raoul Wallenberg. Végül Bukaresten, Odesszán, majd Isztambulon keresztül családostul visszautazhatott a hazájába. Kiegészítésül, hogy nagyobb legyen a társaság, Odesszában egy hatalmas bőröndben a hajóra csempészték a család és az egyik attasé feleségének szívbéli barátnőjét, magyarzsákodi Hegedűs Lóránt volt pénzügyminiszter filigrán félzsidó lányát, Évát. Őt a szovjetek magyar állampolgárként nem engedték volna Odesszában hajóra szállni. Éva néhány év múlva Tunéziában megismerkedett a későbbi francia miniszterelnökkel, Raymond Octave Joseph Barre-ral, és feleségül ment hozzá. Barre akkor került újra a lapok címoldalára, amikor élete alkonyán védelmébe vett a francia zsidók deportálásában tevékeny részt vállalt, illetve a holokausztot tagadó személyeket, mondván, hogy „azért jóravaló emberek”.
Mára már csak az Örffyek leszármazottaiban él a manzárdszoba lakójának halványuló emléke, aki egykor az erkélyen felszolgált reggeli elköltése közben még ráláthatott a tóparti magánstrand árnyas lombjai között a cölöpökre épített fürdőházakra, a színét a napszaktól függően változtató Balatonra, és elmélázhatott azon, hogy mindez milyen hasonló ahhoz, amit a Genfi-tónál látott, és mégis mennyire más.
A villa ma lakatlan, lassan pusztul. A manzárdszoba alatt a födém beszakadt, a pergola oszlopsorát ledöntötték. A balatonudvari temető sírköveire emlékeztető, szív alakú mintázatokkal díszített öntöttbeton-kerítés fala a Római út felől helyenként már át van törve, a méteres szívek domborzata lassan elmosódik. A környező nyaralók mai tulajdonosainak emlékezetében nem maradt egyéb, mint hogy valaha a környéken egy angol kémet rejtegettek…
A „zsidó” Lessner-nyaraló alig 250 méterrel feküdt feljebb az Örffy-villánál, melynek egyik fennmaradt fényképén jobb szélen, a háttérben látszik a Lessner-nyaraló Péntek-árok felé néző, zöld faoszlopos bejárata. Körülötte egészen más történet zajlott, és ma már semmit nem sejthetünk arról, ki mit tudott a másikról akkoriban.
Örbői dr. Örffy Imre 1945. május 7-én, hajnali négykor, kiskamondi birtokán, a nyilas zaklatást és az orosz bevonulást is túlélve, pisztolyával öngyilkos lett.
(Az írás a Jelenkor Kiadónál a közeljövőben megjelenő, Balatoni nyaraló című regény részlete)
