A per „tárgya” egy 35 éves férfi. Ferkó súlyosan, halmozottan fogyatékos. Nem beszél. Nem képes ellátni önmagát, etetni, itatni, fürdetni, pelenkázni kell. Születése óta az édesanyjára, Magdira van utalva. Ha a nyugdíjas Magdival valami történik, akkor legjobb esetben is a fővárostól több száz kilométerre költöztetik. Budapesten ugyanis az állam nem tartja fontosnak a támogatott lakhatást, és egyetlen lakóotthon sem működik.
Pénz pedig lenne rá, hiszen rengeteg uniós forrás érkezik a szociális terület fejlesztésére is. De másra kell. Ráadásul a fogyatékosoknak is járó emberi körülményekhez jól képzett szociális munkások, szakemberek, infrastruktúra is szükséges lenne. Ám a jól teljesítő ország nem tudja és nem is akarja e feltételeket megteremteni, a hatalom pedig jellemző cinizmusával elismeri bűneit. Büszkén mondják, hogy már van stratégiájuk, 2041-es határidővel.
Magdi tárgyalásokra jár, hogy biztonságban tudhassa halála után a fiát. 2017-ben mindössze 929 fogyatékos kapott támogatott lakhatást hazánkban. A kormánynak egyáltalán nem fontos ez a réteg sem: ők a legkiszolgáltatottabbak, nem szervezkednek, sőt tüntetésekre sem járnak. Nem tudnak kiállni magukért.
A jogrendszer pedig készségesen a hatalom segítségére siet, mással legalábbis nehezen magyarázható, hogy miért került vissza másodfokról az ügy oda, ahonnét az egész elkezdődött. A bíró egy olyan felmérés hiányára hivatkozott, amelyet csak egy konkrét hely intézményvezetője készíthet. Ha viszont nincs ilyen intézmény, képtelenség elkészíteni a vizsgálatot, hiába kérik ezt számon Ferkóékon. Magdi nem adja fel, minden sorstársának megígéri, hogy küzdeni fog. Úgy, ahogy 35 éve mindennap.
A bíró legalább egyetértett a legkilátástalanabb helyzetben lévőket képviselő ügyvéddel: az ítélete nem más, mint a 22-es csapdája.