Rekorder lett Budapest 2018-ban - már ami a lakások drágulását illeti. A világ 150 vizsgált nagyvárosa közül a magyar főváros 22,9 százalékos áremelkedésével egy sem tudott lépést tartani. Joggal csaphatnánk össze a tenyerünket, hogy milyen magas Magyarországon az infláció, és aki ezen bosszankodik, nem is téved nagyot, ám az Európai Unió konzervatív statisztikai adatgyűjtése a lakásárakat figyelmen kívül hagyja, illetve a beruházások körébe sorolja. Az uniós állampolgár nem lakást vesz, hanem beruház, így a lakáscélú kiadásait az ipari, a kereskedelmi és a szórakoztató létesítményekkel teszik egy sorba, ahol - méreténél fogva - a terület árváltozásait akár figyelmen kívül is hagyhatják.
Márpedig ez a közel 23 százalékos, megállíthatatlannak tűnő drágulás talán a Monetáris Tanács kamatemelés-ellenes tagjait is elgondolkodtathatná: megfelelően teszik-e a dolgukat a pénzügyi stabilitás érdekében? (Amerikában ezt úgy csinálják, hogy a lakásárakat közel 25, a bérleti díjakat pedig 6 százalékkal veszik figyelembe a nálunk oly gyakran kritizált fogyasztói kosárban. Vagyis a kettő súlya együtt bő 30 százalékot tesz ki.)
Kár lenne tagadni, hogy az egyik legjelentősebb költségünk a lakhatáshoz kötődik. Ingatlant viszonylag ritkábban vásárolunk, mint tartós fogyasztási cikkeket, de amikor szembesülünk a különösen a nagyobb városokban folyamatosan felfelé kúszó lakásárakkal, és az ezzel párhuzamosan emelkedő lakhatási költségekkel, akkor elcsodálkozunk azon, hogy ezek az inflációs adatgyűjtésen kívüli tartományban mozognak. A hiteles statisztikának azzal kellene számolnia, mintha mindenki, aki tulajdonos valamely ingatlanban, lakbért fizetne. Mivel ezt az ötletet elvetik a szakértők, így a megélhetési költségekről szóló adatok mind-mind torzítanak.
Nevetségesnek tarthatjuk, hogy nálunk az "állandó lakásért fizetett bérleti díj" csak 1 százalék körüli súllyal szerepel az inflációs kosárban. Az okát természetesen ismerjük: a bérbe adott lakások nagy részét nem hivatalosan adják ki, így mind a bennük lakó személyek száma, mind az általuk fizetett lakbér tényleges mértéke elvész az ismeretlenség homályában. De ha a márciusi, évesített inflációt 3,7 százalékosnak vesszük, akkor az a lakhatási költségeket is figyelembe véve meghaladhatta akár az öt százalékot is.
A Matolcsy-féle gazdaságpolitika arra ösztönzi a lakosságot, hogy minél többet fogyasszon, csak csekély mértékben növekedjen, és megtakarításait elsősorban a költségvetési hiány befoltozására és hosszú távon az öngondoskodásra fordítsa. Nehéz lehet viszont a háztartásokat meggyőzni arról, hogy gondoskodjanak az időskorúkról, ha a jelenlegi megélhetési költségeket is csak részben ismerik, nem is beszélve a jövőbeni kilátások bizonytalanságáról. A magasabb bérért való küzdelem manapság jobbára csak a máról szól. Az igazi tét viszont az, hogy meddig tudnak még a családok egyáltalán új (nagyobb) lakást vásárolni. Képesek-e lépést tartani az áremelkedéssel a világ legjobban dráguló fővárosában?