Meggyőződésem, hogy felesleges elemezni a Brexit lehetséges kimeneteleit, hiszen a helyzet gyakorlatilag húszpercenként változik. Annál érdekesebb azonban megvizsgálni, hogy miként juthatott a modern parlamentarizmus bölcsőjeként ismert ország oda, hogy mára önmaga rossz karikatúrájává vált. Fontos, hogy ezúttal nem a Nigel Farage-féle szabadkártyás politikai kalandorok zavarórepüléseire kell gondolni, hanem olyan történelmi sajátosságokra, melyek miatt Nagy-Britannia mindig is a nagy európai család furcsa másodunokatestvéreként viselkedett.
Triviális meglátás, de
A birodalmi státusz kényszerű feladása után mégis kézenfekvőnek tűnt az EU-csatlakozás, hogy a mindig is pragmatikus kapitalistaként működő ország kereskedelempolitikája ne szenvedje meg a változásokat. A hatvanas években azonban a De Gaulle vezette Franciaország - a britek örök nemezise - London európai elköteleződésének hiányára hivatkozva még megvétózta a szigetország uniós csatlakozását.
A tábornok lemondása után zöld utat kapott a brit tagság, és megkezdődött az Egyesült Királyság europeanizációja, ez a mindmáig ellentmondásos folyamat. Az elmúlt évtizedekben számos alkalommal feszült egymásnak az EU és Nagy-Britannia, sőt 1975-ben már volt is egy (elbukott) Brexit-népszavazás, igaz, akkor még munkáspárti döntés nyomán. Ezek után aligha volt meglepetés, hogy a britek később kivonták magukat számos olyan kezdeményezésből (schengeni övezet, eurózóna), melyeket máig az EU fő vívmányaiként tartunk számon.
Ez a kívülállóként szemlélődő, izolacionista politika határozta meg tehát London és Brüsszel kapcsolatát. A brit politikai-gazdasági elit eközben hobbit űzött abból, hogy az EU-s tagság viszontagságaiból eredő önrendelkezési és jogszabályi vitákat folytasson a londoni klubokban, a választópolgárokat pedig elfelejtették tájékoztatni az EU-s tagsággal járó előnyökről és egyáltalán, tényekről. Aligha lehet neheztelni a kilépés mellett szavazókra úgy, hogy választott képviselőik sosem magyarázták el nekik a Brexit kockázatait.
Egyik brit politikus sem öntött tiszta vizet a pohárba, amikor a brit sajtó előszeretettel folytatott hazugságokon alapuló EU-ellenes hadjáratot. Egyik vezető párt tisztségviselője sem vette a fáradságot, hogy rámutasson:
Soha egyik miniszterelnök sem érezte úgy, hogy az Európai Tanács csúcstalálkozóin meghozott döntésekért felelősséggel tartozna a választópolgároknak.
Persze nem Nagy-Britannia az egyetlen ország, amelynek kormányfője megegyezéseket köt Brüsszelben, majd otthon az EU-t okolja az esetleges nehézségekért. Azonban Londonban ez a jelenség még magyar szemmel nézve is intenzívebben volt érzékelhető. Ennek megfelelően a Brexit népszavazást megelőző hónapokban a kilépéspártiak hazugságkampánya korábban nem látott méreteket öltött. Megelőzve a bevándorlás politikai slágertémává emelését, vezető politikusok már évek óta a jóléti rendszeren élősködő kelet-európaiakkal riogatták az embereket, miközben a brit államkassza nettó befizetőjeként ez a réteg büszkélkedhet a legalacsonyabb munkanélküliségi mutatóval a szigetországban.
Foglaljuk össze a brit gondolkodásmód főbb jellemzőit, hátha egyes elemei ismerősen csengenek majd. Adott egy - öndefiníciója szerint – kiváltságos nemzet, amely előszeretettel hivatkozik történelmi tetteire. Saját hibáiért és esetleges sikertelenségeiért egy megfoghatatlan ellenséget hibáztat, akire kígyót-békát kiabál akkor is, ha az csak segíteni akar. Az uralkodó politikai osztály - súlyos hazugságok árán – állandó feszültséget generál a választópolgárok és a nemzetközi szövetségesek között, miközben ők maguk gyávák az ebből a helyzetből eredő indulatokkal való érdemi szembesülésre.
Nagy-Britanniában 2016 júniusára odáig mérgesedett a helyzet, hogy az örökös politikai kötéltánchoz elfogyott a kötél. A kormány pedig ijedtében a választópolgárokra bízta a döntést, hogy maradjanak-e a szilárd talajon, vagy ugorjanak a tátongó szakadékba, aztán esés közben kitalálnak valamit, hogy ne koppanjanak fájdalmasan. Csak azt felejtették el a Brexit szószólói, hogy a megvezetett, folyamatosan átvert, lejárt ideológiákkal zsarolt állampolgároknak azt ígérték, hogy minden háztartásba eljuttatnak a kalandhoz egy ejtőernyőt.
Majdnem három éve tart a képletes - az angol font esetében nagyon is valódi - zuhanás, és még mindig nem látni, hogy hol a vége. Legyen ez intő jel minden kormánynak, amelyik a populizmus olcsó trükkjeit felhasználva saját állampolgárai mesterségesen keltett félelmeire alapozza politikáját - akkor is, ha Nagy-Britanniához képest eltérő történelmi sajátosságokkal igazolja a lépéseit.