Létezik egy elmélet – mi is írtunk már róla –, amely szerint nem a Juncker-plakát, hanem a Tiborcz-Elios ügy okozott végzetes törést Orbán Viktor és az Európai Néppárt kapcsolatában.
Akkor történt meg először, hogy a néppárti dominanciájú uniós intézmények egészen a miniszterelnök családjáig követték a korrupció nyomait, és valószínűleg akkor értette meg a kormányfő, hogy a tét nem csupán a jövőbeni támogatások lenyúlhatósága lehet; hogy a brüsszeli vizsgálók a csalással szerzett és már sajátnak hitt vagyonkákat is visszakérhetik.
Az Európai Bizottság magyarországi razziája az Eliosnál és a Tiborcz-cég partnereinél kétségkívül paradigmaváltás a 6-7-8 éve folyamatos szemhunyáshoz képest, és az sem véletlen, hogy éppen most érkezett el az ideje. EP-kampány van, és miután az Orbán-problematika részben Orbán Viktor akaratából, részben attól függetlenül az európai sajtó mainstream témái közé került, immár a donor országok adófizetői előtt sem titok, hogy szorgos munkájuk gyümölcsei mesés magánvagyonokká változnak az Orbán-család környékén. A drága vő látványos, kizárólag uniós projekteknek köszönhető tollasodását még a migrációt élet-halál kérdésnek, Orbán Viktort hősnek látó szélsőséges pártok híveinek is nehéz (az európai közép szavazóinak pedig lehetetlen) eladni.
Az a vélekedés, hogy „Európa megmentése” feljogosít a leplezetlen nepotizmusra és a kormányprogrammá emelt harácsolásra, igazi hungarikum, amivel a Fidesz szűkebben értelmezett táborán kívül senki nem azonosul a kontinensen. Azokban az országokban, amelyeknek a pénze és politikai jóindulata a rezsimet élteti, a magyar kormányfőt mára fölhelyezték az európai periféria pénzéhes despotái közé. Népes a mezőny, de olyan vezetőnk pillanatnyilag csak nekünk van, akinek a háza népénél 13 milliárd forintnyi ellopott eurót keresnek a Bizottság ellenőrei.