1
Azóta nincsen este és nincsen éjszaka.
Szerelmes igazságod mellett virrasztok,
esőszálak pókhálójában zarándokolok
tenger és tél nélkül, ahogy a sások
meg az erikás mezők vándorolnak
csikorgó reggeleink felé;
épp, mikor lepecsételném magam,
mikor már új szemet keresnék
szemedben, felcsillan egy ógörög érv.
2
Azokon a csillagtalan estéken,
amikor vendégek vagyunk, és a beszéd
csak egy közeli összeomlást hirdet,
az idő kertjében megérintem az Arcust:
ess, ess, ess, ess!
Lojális láthatár, egy többszörösen összetört
mondat sorjáz az égbolt láthatatlan homlokán.
A vesémbe látsz, tél hízni kezd;
oltalom ajándék itt minden halmazállapot.
3
Áthaladnak testemen az idők.
Szubtilis jelek, jetlag,
pecsétviaszos rizómák a tudattalanban.
Elégiák ezek Fanni.
A szerelem extázisában a szépség
kezdete-vége optikai trükk.
A szerelemféltés zsákmánya,
mint az öröm lejtőjén kisikló nyelv,
az öröktől örökig néma nyelv –
egy orgyilkos harmadik szeme.
4
Te vagy az utolsó kapu:
zegzugos REM, rongyos jégverem,
varázsmogyorók grafikonja
egy téli kert asztalán.
Az idő garatja vagy:
az Olympos Mons faragott harangja,
űrszondamező. A bolygó auráján túl
meteoreső bugyog alá.
Ezen a seholsenkiföldjén,
ebben a morzsányi hóesélyben;
mosolyod emlékén reggeledek.
