Lohol a kormány lakosság megtakarításai után. A cinikus kormányfői elvet követik: ha nem tetszik a közpénzégető, kihasználatlan felcsúti kisvasút, akkor meghosszabbítjuk Lovasberényig, sőt Bicskéig. Ugyanezen logika mentén: ha a szakma indokolatlanul magasnak tartja a 0,9 százalékos alapkamathoz kapcsolódó 4,5 százalékos állampapírhozamot, akkor emeljük fel 6,0 százalékra, és nevezzük el Nemzeti kötvénynek, de még kamatadót se kelljen majd utána fizetni.
A szándék nem kétséges: a költségvetésnek 2023-ig bármi áron szüksége van 11 ezer milliárd forintra. Mindez azt a kuruckodó elszánást szolgálja, hogy az uniós támogatások elapadásának időszakában is álljon meg a saját lábán a magyar. Nem kétséges, hogy az imponáló célt eléri az Államadósság Kezelő Központ, legfeljebb a kamatot srófolják feljebb és feljebb, mit sem törődve azzal, hogy ezzel egyre drágábban sikerül majd finanszírozni a költségvetést.
A magyar egyébként spórolós. A felületes szemlélő csak azzal szembesül, hogy a bolti forgalom hónapról hónapra száguld - főként az itt elszámolt autó- és benzineladások révén -, de valójában a családok a növekvő havi jövedelmükből arányaiban nem költenek többet, inkább megtakarítanak. Ha észnél vagyunk, akkor nem járhatunk úgy, mint a románok, akiknél ugyancsak nekilódultak a bérek, és a polgárok költöttek is, amennyi csak belefért. Aztán ismét felütötte a fejét az áruhiány, hogy az inflációról ne is beszéljünk.
A magyar állam célja természetesen az, hogy ilyesmi nálunk ne történhessen meg, inkább valamiképpen elszívja a háztartásoknál "porosodó" 4800 milliárd forintnyi készpénzt. Arra azonban nem mernénk mérget venni, hogy ez a hatalmas összeg tényleg ekkora. Tessék megkapaszkodni: a statisztika mind a mai napig a háztartások vagyonánál tartja nyilván azt a 2800 milliárd forintot, amelyet a magánpénztári tagoktól az állam rég elzabrált, sőt az elmaradt munkabéreket és a be nem fizetett adókat és járulékokat is. A még vagy már nem létező pénzeket tehát.
Így mulat az állam. Ha magyar.