P. 41 éves börtönőr. Vidékről jött a fővárosba, 22 éve van a testületnél, ez az első munkahelye, „itt nőtt föl” – ahogy mondja. Története nem egyedi, szinte mindannyian ezzel kezdik. „2012. január 1-jén elvették tőlünk a szolgálati nyugdíjat. Én az iskolában tanultam jogot is, és ott azt mondták: a szerzett jogokat nem lehet egy tollvonással eltörölni, főleg nem visszamenőleges hatállyal. Ismerek olyat, akinek két hónap hiányzott a szolgálatihoz, most meg húsz évre beragadt a testületbe. Itt nagyon megszívatták az embereket.”
Az úgynevezett szolgálati nyugdíj, egy 1996-os törvény értelmében a fegyveres és rendvédelmi testületek tagjait érintette. Azt jelentette, hogy nagyjából 50 éves kor körül, 25 ledolgozott év után nyugdíjba mehetett a testület tagja, ami legalább tízévnyi „nyereség” a polgári szakmák korhatárához és szolgálati idejéhez képest. A kedvezményekkel egyrészt az érintettek alapvető jogainak korlátozását – a hivatásos állomány tagja bárhova vezényelhető bármikor, azaz akár éjjel és a szabadság ideje alatt is behívható, nem sztrájkolhat, politizálhat vagy vállalhat közszereplést stb. – kompenzálták. Másrészt az állam azt ismerte el, hogy ezeknél a foglalkozásoknál a fizikai és mentális terhelés nagyobb, azaz előbb „elhasználódnak” az emberek.
„Egy évvel korábban léptettek be minket a magánnyugdíjpénztárba” – meséli Z. A Nyugat-Magyarországon szolgáló rendőr szerint őket duplán érintette a kötelező pénztári tagság eltörlése. „Sokan még örültek is neki, mondván, a magánban legalább 15-20 év kell, hogy valamennyi pénz összegyűljön, de mi úgyis szolgálati nyugdíjba megyünk öt év múlva. Két hónappal később eltörölték a szolgálati nyugdíjat, mi meg benne ragadtunk a rendszerben. Nem sztrájkolhatok, nem demonstrálhatok. Azt gondolják, ha a rendvédelemmel bármit megtehetnek, akkor bármit megtehetnek” – mondja keserűen.
Nem csak a pénz
Egy járőr ma 180-200 ezer forintot visz haza, a túlórákkal akár ennél is többet. Egy húsz éve a pályán lévő főtiszt a dupláját is megkeresi, de az is kevesebb, mintha pénztáros volna a Lidlnél vagy villanyszerelő – bárhol. K. egy hevesi kapitányságon körzeti megbízott. Apja és nagyapja is rendőr volt, a felesége is a szervezetben dolgozik. „Tizennyolc éve vagyok itt, korábban meg nem fordult volna a fejemben, hogy itthagyjam a testületet. Nem a pénz az első, bár az se túl sok. A feleségemmel együtt 450-et keresünk, két gyereket nevelünk, kihúzzuk a hónap végéig. Előrébb nem jutunk, nyaralni nemigen megyünk, de idáig kitartottunk.
Az utolsó négy-öt évben viszont azt érezzük, hogy fölöslegesek vagyunk. Minket, öregeket nyírnak, a fiataloknak kedveznek, biztosan azért, mert alig vannak. Mi bármit kérünk, az a válasz, hogy menjünk, ha akarunk. Előrelépés nincs, nekem még 20 évet kéne itt töltenem, és csak azt érzem, hogy folyamatosan rugdosva vagyunk.”
Az Orbán-kormány egyik fontos intézkedése a rendvédelmiek 50 százalékos béremelése volt. „Papíron – állítja S., egy borsodi városi kapitányság járőr parancsnoka. – Porhintés. Úgy variáltak, hogy engem áttettek egy másik beosztásba, ami azonnal 9000 mínuszt jelentett. Úgyhogy a nagy emelésből nálam semmi se lett. Azt mondják, hogy augusztus előtt változni fog. Mindig ezt mondják. Arra jó, hogy soha ne érezzünk semmit véglegesnek vagy biztosnak, de mindig legyen egy kis reménysugár a javulásra.”
„Minden túl van szabályozva, még a fing szagát is megszabják. Semmi kreativitást nem hagynak nekünk – mondja egy baranyai járőr. – A lényeg, hogy a sapka a fejen legyen, a kitűző meg egyenesen álljon. Ezenkívül csak a statisztika számít. Bár állítólag az ORFK-n már más szelek fújnak, felénk még mindig azt kommunikálják, hogy ha nem hozol ennyi meg ennyi elfogást, bírságot, akkor megütheted a bokád.
Vannak települések, ahol már beérett a rendőrök munkája és rend van. Ott nem tudják produkálni a számokat, és ezért is lecseszés jár. Közben meg mindenért megy a büntetés, folyamatosan azt kell figyelni, hogy mikor kameráz le valaki, melyik intézkedésből lesz újságcikk. A parancsnokaink nem állnak ki mellettünk, csak azt nézik, hogyan védhetik a saját seggüket.” A közérzetet olyan tényezők is rombolják", hogy nincsen teljes körű CASCO a járőrautókra. Ha egy járőr akár egy bűnöző üldözése közben megrongálja a gépkocsit, fizetheti az akár több százezer forintra rúgó kárt.
„Kitalálták az állandó továbbképzést, hogy okosodjon a rendőr – meséli Z. – Nem lenne vele gond, ha nem nívótlan, értelmetlen, megalázó kérdésekkel bombáznának minket. A múlt hónapban egy korrupcióellenes kérdéssort töltöttünk ki. A feltételezett párbeszédek olyanok voltak, mintha egy tízéveseknek szóló képregényből vágták volna ki őket. Az egyik fiatal járőr kolléga éppen odáig jutott, hogy beikszelte a megfelelő választ arra, hogy hogyan áll ellen a vesztegetési kísérletnek, amikor csengetett a mobilja. Megkapta a fizuját, 153 ezer forintot. Ha befizetem az összes csekket, minden napra marad egy ezresem, mondta. A szívem facsarodott belé, mert tudom, hogy egy éven belül már Ausztriában építi a kapitalizmust.”
Különös, de az alacsony fizetések ellenére sokan mégis ezt a pályát választják. Talán valami romantikus elképzelés hajtja őket, talán a hivatástudat, vagy egyszerűen nincs más választásuk, és itt kötnek ki.
„Nem szégyellem, roma vagyok, ráadásul nem is a legcsóróbb fajtából – meséli D., aki egy szabolcsi településről lépett be a testülethez. – Apám vállalkozó, engem is be akart vinni a családi bizniszbe, de én azt mondtam, inkább jó rendőr szeretnék lenni. Hülyének néztek, de nem bántam meg. A testületben lett belőlem ember.” D. öt évig szolgált, aztán megszületett a kislánya. A feleségének nem volt munkája, számoltak, és rájöttek, hogy abból a pénzből nem él meg a család. Az építőiparban helyezkedett el, háromszoros pénzért. Nem szereti, de „ez van – mondja. – A gyereknek ennie kell”.
A rendőrökkel folytatott beszélgetésekből az tűnt ki, hogy a pénzhiány főképp a kalandot kereső, családot alapító fiatalokat tántorítja el. Azokat, akik csak néhány éve vannak a testületnél. Vagy még kevesebb. „Múlt héten Hevesből idevezényeltek 8 fiatalt – mondja egy tiszt, aki a Venyige utcai börtönben dolgozik. –
A nagy toborzó kampánnyal fogták meg őket, de mivel nem épült meg a beígért hevesi börtön, áthelyezték őket Pestre. Nem sokáig bírták. Amikor kiderült, hogy nem fizetik nekik a bejárást, leszereltek. Az fel sem merült, hogy a kezdő pénzükből lakást tudnának bérelni.” Az idősebbek sokkal nehezebben mozdulnak. Pedig ők azok, akik évek óta szenvednek a szolgálattal együtt járó ismétlődő és megoldhatatlan problémáktól: az értelmetlen parancsoktól, a kiszámíthatatlan beosztásoktól, a fegyelmi eljárásoktól, az őket emberszámba se vevő parancsnokaiktól, a túlterheltségtől, a kimerüléstől, az előrelépés reménytelenségétől. Egy budapesti büntetés-végrehajtási őr meséli, hogy az állandó túlórák miatt egyre fáradtabbak az őrök. „Nehézfiúkat hoznak, és megy a propaganda, hogy ilyen erőkkel őrizzük őket, meg olyan biztonságosan. A Venyigében 300 őr helyett 70-en vannak. Amikor egy őrre jó esetben 100-150 elítélt jut, nincs se idő, se mód a szabályzatban előírt módon ellenőrizni őket. Azt szoktuk mondani, azért nincs balhé, mert a rabok nem akarják.” Ha pedig az elöljáró szabálytalanságon kapja őket, nem mentség a létszámhiány vagy a kimerültség. Jön a büntetés vagy a „nem kötelező itt dolgozni, le is lehet szerelni”.
Meséli, hogy tavaly pszichológiai tesztet töltettek ki vele. Arra a kérdésre, hogy érzi-e a parancsnokai megbecsülését, azt írta: nem. Kiszűrték, kockázatot jelentett. „Stresszes vagy, nem dolgozhatsz, mondta a pszichológus. Persze, hogy stresszes vagyok, augusztusban 457 túlóránál tartottam. Akkor született meg a fiam, és nem tudtam ott lenni vele. Volt, akinek 900 túlórája volt egy évben. Mentem az osztályvezetőhöz, hogy itt a papír, nem dolgozhatok. Mi az, hogy nem dolgozhatsz?! Újraíratták a tesztet, ők ikszelték be, amit kellett. Addig variáltak, amíg nem lettem stresszes.”
„Ahogy mondani szoktuk, ez már a haláltusa. Húsz éve a pályán lévő felügyelők szerelnek le, mert a munkakörülményeket sem mentálisan, sem fizikailag nem bírják – állítja L., aki a keleti országrészben dolgozik egy büntetés-végrehajtási intézményben. – Az intézeti vezetők, ha akarnak, sem tudnak kiállni az állományért, mert bármikor indoklás nélkül felmenthetőek a beosztásukból osztályvezető-helyettestől felfelé. Ha most lenne valami drasztikus béremelés – és a többi égető problémáról még nem is beszélünk –, akkor is évekbe telik, mire normalizálódik a helyzet” – teszi hozzá.
Zsaruért kiált a helyzet
„Vészharangot azért még nem kongatnánk, de ha nem történik gyors és hathatós életpálya-javulás, akkor elég hamar ott találhatjuk magunkat, hogy nem lesz, aki rendőrnek állna” – ez a véleménye a Független Rendőr Szakszervezet (FRSZ) főtitkárának. Pongó Géza szerint az elmúlt egy-két évben érezhetően felgyorsult a pályaelhagyás, az életpályamodell idén már az állomány felének nem hozott egyetlen fillér bérnövekedést sem, és negyven százalék már tavaly sem kapott emelést. Egy tiszthelyettesnek 130-150 ezer forintból kellene megélnie, ami még egyedülállóként is nagy mutatvány, nemhogy családosan. Ráadásul – különösen a Készenléti Rendőrség állományában – sokan vannak vidékről a fővárosba költözők, akiknek a lakásbérlet is gondot jelent. Az országos reálbér-emelkedés mellett ugyanis az ingatlanárak és a bérleti díjak is megugrottak.
Pongó Géza szerint a szolgálati nyugdíj eltörlése előtt évente 1000-1200 rendőr került ki a rendszerből, de javarészt a nyugdíjba vonulás miatt. Manapság is ugyanennyien esnek ki évről évre, de most döntően a pályaelhagyás miatt, a nyugállományba vonulás aránya elenyésző. A különbség továbbá az, hogy amíg évekkel ezelőtt 5-10-szeres volt a túljelentkezési arány a rendvédelmi képzéseken, addig mára drámaian visszaesett a kereslet e szakok iránt. Átlagosan 60-70 százalékkal csökkent a rendészeti szakközépiskolákba jelentkezők száma 2010 óta.
„Az elmúlt egy évben egyre gyakrabban tapasztaljuk, hogy nemcsak a négy-öt éve pályán lévő, még kevésbé kötődő és mobilabb fiatalok választanak jövedelmezőbb hivatást, hanem a 20-25 éves szolgálati viszonnyal rendelkező kollégák is – mondja Pongó Géza. – Egyre fiatalabb a rendőrség állománya, és ez a fiatal korosztály, ha fájó szívvel is, de könnyebben dönt a pályamódosítás mellett. Már a kevésbé fejlett országrészekben is megjelent a pályaelhagyás, pedig néhány éve ezekben a megyékben, Szabolcsban például még elképzelhetetlen volt, annyira nem volt munka. Most van, hogy több fiatal egyszerre hagyja ott a rendőrséget, és megy külföldre vagy más ágazatba dolgozni.”
Az FRSZ már évekkel ezelőtt jelezte a belügyi tárcának, s ezt teszi azóta is, hogy tarthatatlan bérfeszültség alakult ki a rendőrségnél. Az országos reálbér-növekedésben elinflálódott a négyéves rendőri életpályamodellben kapott bérnövekmény. „Sürgősen lépni kellene, még az idén, de nem egy újabb négyéves életpályaciklussal, hanem olyan emeléssel, ami azonnali és határozott javulást eredményez a rendőrök jövedelmében” – véli a főtitkár.
Pongó Géza szerint nincs drágább, mint kiképezni a rendőri hivatásra az állományt, megvárni a négy-öt éves betanulási időszakot, és nézni, ahogy meghozzák a nehéz döntést. „Ez a hivatás erős kötelék, eskü kötelezi a rendőrt arra, hogy akár az élete árán és megvédje a hazáját és annak polgárait. Ha ezután mégis úgy dönt valaki, hogy búcsút mond az egyenruhának és a szolgálatnak, akkor annak nyomós oka van. Az elég nyomós ok, ha valaki nem tud megélni, nem tud tervezni” – mondja a szakszervezet tisztségviselője, aki bízik benne, hogy ez nemcsak az ő szívüket fájdítja, és a tárca nagyon rövidesen, nagyon komolyan veszi a vészjósló jeleket.
Kisrendőrök nagy hiánya
„Egy egységnyi lelkiismeretért a világon semmit nem adnak a boltban” – ezt már egy volt magas rangú rendőrtiszt mondja, aki évekkel ezelőtt nyugdíjba ment ugyan a rendőrség kötelékéből, de továbbra is van némi rálátása az utánpótlásra. A „kisrendőrök” pártján áll, és már aktív korában is azon a véleményen volt, hogy a béremeléssel az utcai rendőrök, a tiszthelyettesek jövedelmét kellett volna jobban megemelni, és csak kevéssé a tisztekét, tábornokokét. Egykor a beosztás, a rendfokozat és a korpótlék határozta meg a rendőrök fizetését, így egy pályakezdő hadnagy egy idő után utolérte a húsz éve körzeti megbízottként dolgozó társát, amivel szerinte senkinek nem volt semmi baja. A tanulást, a képzettséget csakúgy figyelembe vette a rendszer, mint a szolgálatban eltöltött éveket vagy a beosztással járó felelősséget.
„A szakma presztízsét erodálta a fizetések elmaradása mellett a különféle extra juttatások megszűnése is. A szolgálati lakás régen nem ment ritkaságszámba, ahogy volt cafetéria és üdülési kedvezmény. A megmaradt feltételekkel egyre kisebb a merítési lehetősége a képzőintézményeknek. Ez a pálya persze még mindig szép, így vannak, akik elhivatottan dacolnak a mostoha körülményekkel. Mások elég jók, de nem veszik föl őket máshová, és akadnak, akik valamiféle elfoglaltságra vágynak, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. A lemorzsolódás nem véletlenül 15-20 százalékos a szakgimnáziumokban.”
A szolgálati nyugdíj megszüntetése hiba volt az egykori rendőri vezető szerint. Nem véletlen, hogy Európa számos országában, köztük Németországban, Franciaországban és a tengerentúlon, az USA-ban is létező gyakorlat, hogy 20-25 év után lehetőséget kapnak az egyenruhások arra, hogy átgondolják, akarnak-e maradni. „Ha választhatnánk, hogy egy 30 éves vagy egy 62 éves tűzoltó mentsen-e meg bennünket, aligha haboznánk választani. Ugyanez igaz a rendőrökre is, a stresszes és pszichésen megterhelő beosztásokban hamar el lehet használódni, így érdemes megtartani a korkedvezményes nyugdíj lehetőségét. Ez külföldön sem nagy pénz, de legalább egy gesztus az állam részéről” – mondja a volt magas rangú rendőrtiszt.
Rettegés a civiltől
B. huszonöt év szolgálat után idén határozta el, hogy otthagyja a rendőrséget. Nála az tette be a kaput, hogy a hivatásos kollégái helyett egykori közalkalmazottakat léptetnek elő jó pénzért, ők pedig a lyukakat foltozzák a járőrszolgálatban. „Annyira kevés a járőr a városban, hogy a területi szervektől vezényelnek járőrbe olyanokat, akik egész életüket az íróasztal mellett töltötték. Azt mondják, miért ne, ők is rendőrök. Olyan ez, mintha egy szemészorvos vezetne le egy szülést, mondván, ő is látott már puncit. És közben úgy beszélnek az emberrel, mint a szarral. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy itt hagyjam, de az utóbbi négy évben már annyira frusztrál, ami a cégen belül megy, hogy amint tudok, lépek.”
De lépni egyáltalán nem egyszerű. Persze aki tehette, idáig is maszekolt: K. civilben villanyszerelő volt, de leginkább fát vágott, az jó pénzt hozott. B. biztonsági őrként dolgozott egy éjszakai klubban. A rengeteg túlóra miatt azonban egyre kevésbé volt idejük „odakint” melózni. Most viszont jó volna, ha lenne valami menekülő út. „Én gyerekként épületlakatosnak tanultam – meséli Z. –, de azóta annyit fejlődött a szakmám, hogy már egy tervrajzot sem tudnék elolvasni.”
A legnagyobb problémájuk azonban nem is ez, hanem a megszokás. „Húsz éve vagyok a testületnél, én itt vagyok valaki. Alulról kezdtem, mire eljutottam addig, ahol most tartok. Rendőrként gondolkodom, a világot is csak rendőrként tudom nézni – mondja P. – Ha bemegyek egy kocsmába, azonnal kiszúrom, kivel van valami gáz. Ha kimegyek civilbe, attól félek, hogy megint egy szar senki leszek, azt pedig valószínűleg nem tudnám még egyszer végigcsinálni.”
„Minél több időt töltesz itt, az agyad annál inkább átáll. Úgy érzed, több vagy, mint egy átlagos ember, de valójában csak nem vagyunk teljesen normálisak, ha érted, mire gondolok. Amikor azt olvasom a Zsaruellátóban, hogy 24-25 évesen leszerelnek, nagyon tudom tisztelni őket. Minél hamarabb kiszállsz ebből, annál nagyobb az esélyed, hogy megtaláld a számításodat a civil életben. És minél tovább halogatod, annál valószínűbb, hogy innen mész nyugdíjba. Vagy a tepsibe, ha így megy tovább.”
