Nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlóan kelt életre a hatodik kerület csütörtök este az Irodalom Éjszakáján: az általában közösségi irodaként, szórakozóhelyként, vagy imaházként funkcionáló helyszínek mind kitárták kapuikat, átadva a porondot az irodalomnak. Míg egyesek először vettek részt, mások már visszatérőként érkeztek az eseményre, s volt akit nem kizárólag az irodalom szeretete, hanem a színészek és a különleges helyszínek iránti érdeklődés mozdított ki otthonról. Egy édesanya kislányával érkezett, egy fiatal párt a művészettörténet és az irodalom közös szeretete hozott a felolvasásokra, és olyan is akadt, akit nem budapesti révén barátnője kalauzolt a fővárosban, s épp az izraeli helyszín felé rohantak, mikor beléjük botlottam. Az egyes nemzetek kultúrája iránti kíváncsiság sokaknál meghatározó volt, de volt, aki arról számolt be, a korábbi évben elhangzott részlet alapján elolvasta a teljes könyvet, és valószínűleg ez idén is így lesz. Ami nem is oly meglepő, hiszen a Radnóti Színház színészei, valamint az intézményhez kötődő művészek tolmácsolásában elhangzott sorok mindenkit felcsigáztak, és olvasásra buzdítottak.
A félóránként ismétlődő tizenöt perces felolvasások igazi összművészeti projektet tártak a résztvevők elé: a jól átgondolt színészi koncepció, a családi fészek témáját számos, gyakran nagyon váratlan helyzetből megközelítő szövegrészlet, az egyes helyszínek varázsa egy átlagos hétköznap estéből az irodalom ünnepét alkotta meg egy pár órára. Miként is lehetne másképp megfogalmazni azt a pillanatot, amikor a könyvtárban ücsörgő, kicsit már álmos emberek néma csendjébe Porogi Ádám és az osztrák Arno Geiger A száműzött öreg király című műve robbanásszerűen hatolt be. Az Alzheimer-kóros édesapa története legalább akkora hatást gyakorolt a résztvevőkre, mint amennyire meghökkentették a hallgatóságot a belga Adeline Dieudonné A valóélet című regényének sorai Wéber Kata előadásában. A német Joachim Meyerhoff normalitást és abnormalitást szembeállító regényrészlete Zsótér Sándor hangján kelt életre, s a művész kezében tartott cigaretta füstje – ahogy a regényben is – mintha a Bolgár Országos Önkormányzat egész terét betöltötte volna, holott meg sem gyújtotta azt. Lovas Rozi és Márfi Márk párbeszédes előadásában az angol Zadie Smith NW című regényén keresztül pillanatok alatt London utcáira cseppent a hallgatóság, hogy aztán Börcsök Enikő és Ilma Rakusa Rengeteg tenger című művének köszönhetően egy hirtelen kanyarral ismét Budapesten találja magát. A szlovén-magyar szülőktől származó svájci szerző írása a Kiskakas gyémánt félkrajcárjának meséjét is megidézte, mosolyt csalva a hallgatóság arcára.
Ahogy az este markáns, helyenként nagyon komoly, máskor huncut szövegei összekötötték a résztvevőket, úgy az is egységet kovácsolt köztük, hogy mindenki kincskeresőkhöz hasonlóan bújta a térképet, és az utcaszámokat figyelve kereste a nem mindennapi helyszíneket, hogy aztán egy múzeumban, egy tanteremben, vagy épp egy farmernadrágokkal és bőrzsekikkel telt turkálóban találja magát. S hogy miért is olyan érdekes egy imaházban irodalommal találkozni? Akik látták a Budapesti Református Skót Misszió épületében László Zsoltot és Koroknai Sándort felolvasni könnyedén választ adhatnak e kérdésre. Van abban valami egészen különös, a művészet lényegét felvillantó mozzanat, ahogy Olivier Bourdeaut Merre jársz, Bojangles? című regényének részletét követően Nina Simone Mr. Bojangles című dalát László Zsolt egy kereszt alatt a lelkészi székben ülve telefonról játssza le. Az ehhez hasonló pillanatok hangulata mindenkit magával ragadott, olyannyira, hogy rövidre tervezett utam végén én is azt vettem észre, máris tizenegy óra. S ekkor előtört a jól ismert érzés, amely az izgalmas történetek közben támad meg fiatalokat és időseket, krimikedvelőket és a szépirodalom szerelmeseit: “csak még egy oldal, aztán alszom.”
