Váratlanul lemondott Kazahsztán örökösnek hitt elnöke, ám úgy ment el, hogy maradt: a díszletek változnak ugyan, de az előadás ugyanaz. Nurszultan Abisuli Nazarbajev három évtizeden keresztül volt Kazahsztán elnöke. Március 20-i hatállyal azonban 79 évesen lemondott az államfői címről. Az ország alkotmányának megfelelően Kaszimdzsomart Tokajev, a kétkamarás parlament szenátusának elnöke látja el az államfői feladatokat a jövőre esedékes elnökválasztásig. Kazahsztánnak regionális középhatalmi politikai súlya van: a világ kilencedik legnagyobb állama Oroszország és Kína szárazföldi, Irán tengeri szomszédságában, jelentős olajtermelő, uránbányászatban toronymagasan világelső, s élen van több más fontos nyersanyag exportjában is. Emiatt világszerte sokan teszik fel a kérdést: Miért mondott le Nazarbajev? Milyen országot hagy maga után? Milyen változások várhatók Kazahsztán bel- és külpolitikájában?
Miért mondott le?
Az idősödő Nazarbajevre már évek óta nyomás nehezedett, hogy időben jelölje ki utódját, nehogy „örökösödési háború” törjön ki halálakor vagy ha egészségileg alkalmatlanná válna a közel teljhatalmú államfői feladatok ellátására. Különösen felerősödött a nyomás azután, hogy az elnök Németországban többször is kórházi kezelésre szorult. Asztanában, a fővárosban már jó ideje csúcsra jártak az utódlás körüli találgatások. Amikor Nazarbajev 2015-ben legidősebb lányát, Dariga Nazarbajevát miniszterelnök-helyettessé nevezte ki, mindenki dinasztikus váltásra tippelt. A közvéleményben népszerűtlen és politikai tehetségét nem az apjától öröklő hölgyet azonban az elnök egy éven belül menesztette a kormányból, s ezzel – sokak örömére – szertefoszlani látszottak a dinasztikus álmok. De lehet, hogy mégsem.
A több potenciális utódjelölt közül ekkor irányult a figyelem Tokajevre, a szenátus 66 éves elnökére, az állami hierarchia második emberére, aki az alkotmány szerint automatikusan az államfő helyére lép annak halála vagy lemondása esetén. A jelek arra utalnak, hogy lemondásával Nazarbajevnek az lehetett a célja, hogy az elsősorban külpolitikában otthonos Tokajevet – aki karrierdiplomata és sokáig külügyminiszter volt – „felépítse” a hézagmentes, végleges hatalomátvételre. Nem zárható ki azonban az sem, hogy Tokajev csak egy ravaszul megtervezett átmeneti figura. A bizantikus forgatókönyvet valószínűsíti, hogy a szenátus most megüresedett elnöki székébe – nyilvánvalóan a leköszönt elnök akarata szerint – Dariga Nazarbajeva került, aki Tokajev lemondása vagy halála esetén azonnal államelnök lehet. A kormányzó párt elnökeként nyilvánvalóan Nazarbajev dönti majd el, hogy a 2020-as választásokon ki lesz a párt biztos nyertesnek számító elnökjelöltje. Tokajev mellett szól a jelentős külpolitikai tapasztalat, Dariga mellett pedig a Nazarbajev-család kiterjedt – sokak szerint velejéig korrupt – üzleti birodalmának védelme.
Tokajev felépítésére az ex-elnöknek annál is inkább lehetősége lesz, mert mint alkotmányosan felkent Elbasi (Nemzet Atyja) morálisan és politikailag továbbra is ország tényleges vezetőjének fog számítani. Arról nem is szólva, hogy a Nemzetbiztonsági Tanács életre szóló elnöke marad és megőrzi a Nur Otan (Haza Pártja), az egyetlen jelentős politikai párt elnöki címét is. Nazarbajev azzal mondott le az államfői posztról, hogy visszavonul a politikai élettől, miközben a színfalak mögül továbbra is a nemzet irányadója maradna. Lépésének azonban így is komoly a szimbolikája, ahogy ezt ő maga is érzékeltette: „Átadom a hatalmat egy fiatalabb nemzedéknek”. Harmincéves uralkodása után milyen országot, milyen hatalmat ad át Nazarbajev?
Látványos gazdasági siker
A Világbank munkatársaként két évtizeden keresztül gyakran megfordultam Kazahsztánban, ahol én vezettem a bank jelentős energiaprogramját. Az ország a szemem előtt vált egy mélyszegény szovjet köztársaságból a Szovjetunió gazdaságilag legsikeresebb utódállamává, amelynek egy főre jutó GDP-je ma már az oroszországival egy szinten van (s csak 30 százalékkal marad el a hazaitól). A látványos gazdasági sikernek két fő forrása van. Az egyik a rugalmas, pragmatikus gazdaságpolitika, amely liberalizálással és széles körű privatizációval vezette ki az országot a Szovjetunió felbomlása által kiváltott mély depresszióból. A Világbank és a Nemzetközi Valutaalap sokáig a gazdasági reformok éllovasaként reklámozta Kazahsztánt a posztszovjet térben.
A másik tényező az olajexport: a gyakran cserélődő Nazarbajev-kormányok lendületes olajgazdasággá fejlesztettek egy elmaradott agrárgazdaságot. Az eurázsiai térségben Oroszország mögött Kazahsztán rendelkezik a legnagyobb olajkészlettel. A multinacionális olajcégek beruházásainak eredményeként a szénhidrogén-kitermelés olyan látványosan felszökött, hogy ma az olaj adja az összes exportbevétel kétharmadát és a központi költségvetés felét. Nazarbajev azonban látta az túlzott olajfüggőség hátulütőit, melyekre az olajárak 2015-2016-os zuhanása is figyelmeztette: a gazdaság riasztóan lelassult, a nemzeti valuta pedig durván leértékelődött. Bár az olajfüggőség mérséklése, a gazdaság diverzifikálása fontos stratégiai cél volt, a jelentős szerkezeti váltás a magas hozzáadott értékű feldolgozó ipar irányában még várat magára.
Kazahsztán tarka, soknemzetiségű ország. A tizennyolc milliós lakosság kétharmadát kitevő kazahok mellett egyötöd az orosz nemzetiségűek aránya. Ennek ellenére Kazahsztán – régióbeli szomszédjaival ellentétben – a harmonikus etnikai és vallási együttélés szigete maradt. A tömeges szegénység felszámolása, az életszínvonal jelentős emelkedése mellett ez volt az elnök népszerűségének a fő forrása. E téren Nazarbajev érdemeit még politikai ellenfelei is elismerik.
Az állami függetlenség elnyerése (1991) óta folyik a kazah nyelv hivatalos, de nem kampányszerűen erőltetett támogatása. Az elnök döntése alapján 2025-től fokozatosan áttérnek a cirillről a latin betűs írásra. A kazah mellett az orosz is hivatalosan elismert állami nyelv. Nazarbajev bölcsebb volt annál, hogy elkövesse Kijev politikai baklövését az orosz nyelv hivatalos használatának korlátozásával, amely Ukrajnában nemcsak az etnikai ellentéteket szította föl, de hozzájárult a Krím-félsziget annektálásának és a kelet-ukrajnai katonai beavatkozás orosz igazolásához is.
Hallgatólagos társadalmi szerződés
Amilyen reform-orientált volt Nazarbajev a gazdaságban, annyira félt a jelentős politikai reformoktól. Szerinte csak a megfontolt, lépésről lépésre való haladás, az evolúció az egyetlen járható út, míg egy éles váltás a nyugati pluralisztikus pártdemokráciába „történelmi csapda” lenne országa számára. A lassú evolúció koncepciójához hűen ragaszkodva Nazarbajev olyan puha diktatúrát épített ki és tartott fenn, amelyben a pártok színpadi kellékek, a „98 százalékos választások“ nem döntenek el semmit, a veszélyesnek ítélt ellenzéket üldözik és megfélemlítik, a médiát és a civil társadalmat pedig láthatatlan karámban tartják. Nem meglepő, hogy a Freedom House idei jelentése is „nem szabad” országnak címkézte Kazahsztánt.
Az utóbbi fél évtized gazdasági lelassulása, a kiterjedt korrupció, a nazarbajevi családi birodalom burjánzása, a sokáig rendezetlennek tűnő utódlás miatt Kazahsztánnal kapcsolatban is felmerült a „színes forradalom“ lehetősége, netán vallási köntösben. Szerintem ennek nincs megfelelően erős vallási bázisa az országban, amely meglehetősen szekularizált, a mérsékelt szunnita muszlimnak tartott népességre pedig nem jellemző a nagy fokú vallási buzgóság. Az iszlám nem eresztett mély gyökereket a társadalomban, s nem számottevő tényező az ország politikai életében, amelyre a vallási türelem jellemző.
A Nazarbajev-típusú puha olajautokráciák az uralkodó elit és a tömegek közötti hallgatólagos társadalmi szerződésen nyugszanak: korlátozott politikai demokráciáért cserébe kiszámíthatóan emelkedő életszínvonalat adnak. E tekintetben a jelen évtized közepének gazdasági válsága után az utóbbi évek csupa jó híreket hoztak Nazarbajev és szűk hatalmi elitje számára: az olajbevételek ismét szépen emelkednek köszönhetően a magasabb világpiaci áraknak és a növekvő kitermelésnek. Van ugyan társadalmi feszültség és vannak olykor utcai tüntetések is, de ezek nem veszélyeztetik alapvetően a rezsim stabilitását. Ráadásul a kormány nem riad vissza a fegyveres erőszak alkalmazásától sem: 2011-ben például az állambiztonsági erők legalább tizennégy tüntető olajmunkást lőttek le.
Nazarbajev „többvektorú” külpolitikája – Oroszország, Kína és Amerika között óvatosan egyensúlyozva – elismerést váltott ki otthon és külföldön egyaránt. A konfliktuskerülő, minden irányban nyitott politika középpontjában azért mindig az Oroszországgal gondosan ápolt, baráti viszony állt. A világbanki tárgyalások utáni vacsorák emelkedett hangulatában hallottam a kazah kollégáktól: „Ha történelmünkben nem tudtunk volna mindig kijönni az oroszokkal, akkor ma nem létezne Kazahsztán mint független ország. Vallásunk tiltása ellenére még a vodkára is az oroszokkal való barátság miatt szoktunk rá” – tették hozzá joviálisan.
Kína számára annyira fontos Kazahsztán, hogy attól már Asztanában is félnek. A kínai gazdasági behatolás évről évre fokozódik, s csak rövid idő kérdése, hogy az ázsiai szuperhatalom mikor veszi át az első helyet Oroszországtól a külkereskedelemben. Az utóbbi években a kínai beruházások 30 milliárd dollárra rúgtak, részben mert Kazahsztán kulcsszerepet játszik Peking Új Selyemút-forgatókönyvében. Bizonyos fokig a „kínai veszélytől” tartva, Nazarbajev már elnöksége legelején áthelyeztette a fővárost a kínai határ közelében fekvő Almatiból az északi Asztanába (amelyet most a lemondott elnök tiszteletére „Nur-Szultan”-ra kereszteltek át).
Külügyminiszterként a pragmatikus és lojális természetű Tokajev fegyelmezetten kivitelezte patrónusa realista külpolitikáját. Ezt teszi majd elnökként is. A belpolitikában is borítékolható a puha diktatúra nazarbajevi tempójú evolúciója.