A regény főszereplője bíróként teljesít szolgálatot a Birodalom határán kedélyesen porosodó kisvárosban. Elégedett az életével. Békésen peregnek a napjai, már csak a nyugdíjazását várja. Amikor megjelennek a katonák, a nyugalomnak vége szakad. A katonák azért jöttek, hogy leszámoljanak az ellenséggel, a Birodalom létét fenyegető barbárokkal. A bíró hiába bizonygatja, hogy azon a vidéken csak halászó-vadászó, ártalmatlan nomádok kószálnak, veszélyes barbároknak nyomát se látni. A hadjáratot nem lehet leállítani, elszabadul az őrület. Ellenséggé válik ő maga is.
Az irodalmi Nobel-díjas John Maxwell Coetzee regényét egy görög származású költő, Konsztantinosz Kavafisz (1863–1933) verse ihlette. A cím is ugyanaz: A barbárokra várva.
A vers a Római Birodalomba repít vissza, arra azonban, hogy a regény hol és mikor játszódik, csak a természeti környezet leírásából és néhány utalásból következtethetünk. Valahol az afrikai kontinensen járunk, a nem túl távoli múltban. Támpont lehet az író életrajza: Coetzee európai bevándorlók gyermekeként a dél-afrikai Fokvárosban született 1940-ben. A barbárokra várva 1980-ban jelent meg, amikor hazájában még az apartheid rendszer, a faji elkülönítés politikája uralkodott.
Bár a könyv hangulata a mágikus realizmusba hajlik – időnként álomvilágba csöppenünk –, a naturális jelenetekben semmilyen varázslat nincs, azok véresen valóságosak. A barbárokra várva az ámulatot vegyíti a borzalommal. Nem tudjuk meg, minek köszönhetjük a regénybeli bíró humánumát, és nem tudjuk meg azt sem, hogyan váltak vadállatokká azok a katonák, akik szenvtelen kegyetlenséggel üldöznek, kínoznak vagy ölnek meg ártatlanokat. A jellemeket készen kapjuk.
Nevekkel elvétve találkozni a könyvben. Sokáig csak a katonai különítmény parancsnokáról (Joll ezredes), később helyetteséről (Mandel) derül ki – legalább részben –, hogyan hívják, végül a bíró egyik szeretőjéről (Mai). Számunka rejtély maradt, hogy a mellékszereplőként felbukkanó szakácsnő mivel érdemelte ki e kegyet, de az összkép ettől nem változik: a regényre jellemző személy(név)telenség is hozzájárul ahhoz, hogy elvonatkoztassunk tértől és időtől. Hiszen a szerző általánosságban akarja bemutatni, hogyan működik a jogállamot álcaként használó elnyomó rendszerekben az ellenséggyártás. A Birodalom pusztít, mert retteg az összeomlástól.
A barbárokra várva nem először jelenik meg magyarul, a nyolcvanas évek után az ezredforduló környékén is kiadták. (Coetzee 2003-ban nyerte el a Nobel-díjat, ekkor már Ausztráliában élt, három évvel később kapta meg az állampolgárságot.) A mostani fordítás az utószó szerint a korábbiak „jelentős átdolgozása”. Feltételezzük, hogy az irodalmi szempontokon túl aktuálpolitikai okok is magyarázzák a könyv újbóli megjelentetését. Kézenfekvő párhuzamként eszünkbe jutnak az idehaza ránk zúduló kampányok, amelyeket a nálunk megtelepedett rezsim a kitalált veszély ellen indít szakadatlan. Az árnyékharcos küzdelem nem gyilkosságokkal, hanem lélekmérgezéssel zajlik. Migráns, jogvédő, Brüsszel, Soros, barbár. Nem mindegy?
Ahogyan a hasonló problémákat feszegető más művek, ez a regény is arra késztet, hogy feltegyünk magunknak néhány kérdést. Elgondolkodhatunk azon, hogy akarva-akaratlanul részéve váltunk-e a hatalmi gépezetnek, vagy például azon, milyen lehetőségünk és mennyi bátorságunk van a szembenállásra.
Infó
J. M. Coetzee: A barbárokra várva
Athenaeum Kiadó, 2019
270 oldal
