Nyilatkozta, az motiválta Móricz művének színrevitelénél, hogy kevés az olyan előadás, amit komolyan lehetne venni, mert mindent a humor és a nevetés ural el.
Nézői befogadói oldalról nagy az igény, hogy a színház szórakoztasson, egyfajta levezető szelep legyen. Még ha gondolkodtat is, akkor is a vége legyen happy vagy legalább közben sokat lehessen röhögni. Tavaly, amikor Diderot Apácáját próbáltuk, ami szintén a kiszolgáltatottságnak egy nagy műve, éreztem meg, hogy alkotóként is milyen nehéz olyan előadást létrehozni, ami szembemegy az iróniával, a groteszkkel (hiszen tudat alatt mégis működik az emberben egyfajta vágy, hogy kiszolgálja a közönséget). Nehezebb egy drámát e nélkül megjeleníteni, szeretünk mindent idézőjelbe tenni. És azt éreztem, hogy ez könnyen tesz tét nélkülivé.
Attól, hogy végig generálfény van, a történet szereplőivé válunk magunk is. És e szerep tökéletesen prezentálja mindennapi működésünket, ahogy némán végignézünk és eltűrünk mindent. Ez a szembesítés saját passzivitásunkkal szinte fájdalmasabb, mint maga a történet. Mintha az előadás fő kérdése is az lenne, hogy mi, közösség mit kezdünk a körülöttünk lévő szenvedésekkel.
Valóban ez foglalkoztatott minket, és ennél a történetnél határozottan fontosnak éreztem, hogy a néző ne tudjon elbújni. Lássuk azt is, hogy a mellettünk lévő hogyan nézi végig ezt a szenvedéssort, karnyújtásnyira attól. Ez tulajdonképpen magából a regényből is fakad: Árvácska történetét is annyian nézik végig ebben a regényben, az államtól kezdve a közvetlen környezetéig. Végignézik és hagyják, hogy ezek történjenek vele, vagy még esetleg ki is használják és kiélvezik kiszolgáltatottságát.
A darabban is elhangzik, hogy nincs olyan, amihez az ember hozzá ne tudna szokni. Adhat-e akkor bármi is okot a reményre, a változásra?
Ez az előadás nagy kérdése is. Nekem nagyon tetszik, hogy Móricz ebben, úgy érzem, teljesen reménytelen. Leég a ház, mindenki meghal. Nincsen megoldás, nincsen feloldás, csak a halál.
Utca- és lakásszínházzal indultak, és az előadásaikra jellemző, hogy minél közelebb húzzák az adott történetet a valósághoz. A színház azonban alapvetően a látszatról szól. Nem az a legnagyobb ámítás, hogy eljátsszák, hogy nincs ámítás?
De. Ám ez ízlés kérdése, és alkotói attitűdből fakad, hogy kinek mi a színház, ki miben érzi jól magát. Nagyon izgat bennünket kezdetektől Emőkével (Kiss-Végh Emőke, a másik alapító – a szerk.), hogy a valóságot hogyan lehet beemelni a színházba. Hogyan tudjuk létrehozni, hogy ne illúzió legyen, ami a színen történik, hanem tényleg az történjen, aminek történnie kell, olyan helyzeteket hozzunk létre, amiben úgy tud működni a színész, hogy ne csak eljátssza vagy felidézze, amiről beszél.
Nem meglepő, hogy Kulka Jánosról is kérdezem. A néma szerep vonzotta be az ő nevét vagy fordítva, a szerepet írták rá?
Egy idősebb férfi színészt kerestünk, akinek Árvácska elmesélheti a történetét. Bíró Bence dramaturgunk dolgozott Jánossal a Katonában a Faustban. És bár tudtuk, hogy nem akar többet színházban dolgozni, gondoltuk, mégis megpróbáljuk, hátha. Elkezdtünk beszélgetni vele, megnézte egy előadásunkat a Trafóban, és nagyon lelkesen mondta, hogy van hozzá kedve. Azután már a szerepet teljes mértékig rá találtuk ki.
Kulka János szerepeltetésével viszont automatikusan beleszövődik az előadásba az ő története is. Azzal, hogy mindvégig egy szót sem szól, az alapművel feleselve a szenvedés elbeszélhetetlensége is megjelenik. Önök, akik kísérletet tettek rá, most hogy állnak ezzel: a szenvedés mennyire elbeszélhető?
Szerintem elbeszélhető, és el is kell beszélni. A meséléshez persze kell egy figyelő tekintet, a János által játszott figura tekintete. A mesélésnek van egyfajta öngyógyító hatása is. Ráadásul a meséléssel itt egymásra talál ez a két szenvedő, kitaszított figura. És ilyen szinten ez mégiscsak okot ad a reményre. A szenvedések kibeszélése által egymásra is találhatunk, és ebből erőt meríthetünk. Megélhetjük, hogy nem vagyunk egyedül.
János figurája a legtalányosabb. Móriczot is megidézi, de képviseli némaságunkat is, ugyanakkor helyettünk tevékeny. Végül viszont, úgy tűnik, ő is csupán kihasználja Árvácskát. Ennyire nem hisz az érdeknélküliségben?
Azt akartam, hogy a néző kérdésekkel távozzon. Lett egy kis folt ezen a tiszta képen. Igazából így sokkal igazabbnak érzem a történetet. A happy end Kelet-Európában egyszerűen nem tud működni, hamis lenne. Móricz élettörténete amúgy is elővetíti ezt a képet. Az már nézői attitűd kérdése, hogy ez a vég kinek mennyire írja felül, rombolja le a kialakult pozitív képet erről a figuráról. Ez a 10 másodperc felülírja-e mindazt, amit addig tett, és az egész élettörténetét? Netán inkább csak komplettebbé teszi, azt mondja, hogy nem minden fekete vagy fehér. Ráadásul mindezt János jeleníti meg, aki tényleg az ország kedvence.
