Ezer nappal a népszavazás után, egy nappal az EU kulcsfontosságú csúcstalálkozója és alig több mint egy héttel a március 29-én késő estére kitűzött kapuzárás előtt Theresa May-nek azt a megalázó és hálátlan feladatot kellett elvégeznie, hogy az Európa Tanács elnökéhez, Donald Tuskhoz intézett hivatalos levélben kérje az 50. cikkely tényleges életbe lépésének elhalasztását.
A hivatalos irat a különösen viharos miniszterelnöki interpellációk félórájával egyidejűleg került nyilvánosságra. Mint az már előzetesen kiszivárgott, May viszonylag rövid időre, június 30-ig kér hosszabbítást. A határidő jelentősége, – ahogy erre a kormányfő Jeremy Corbynnal, az ellenzék vezérével folytatott pengeváltása során utalt, – ez az utolsó nap, amíg az Egyesült Királyság anélkül őrizheti meg tagsági igazolványát, hogy részt kelljen vennie a május végén sorra kerülő európai parlamenti választáson, ami „elfogadhatatlan lenne”. Corbyn ismételten „nemzeti válságnak” nevezte a kialakult helyzetet és felszólította Mayt, „próbáljon meg kompromisszumokat keresni”. Peter Bone konzervatív képviselő „árulásnak” nevezte a Brexit elhalasztását, míg a Skót Nacionalista Párt frakciójához tartozó Peter Wishart azt állította, hogy May „gyenge, gyenge, gyenge” és a rövid hosszabbítással a „keményvonalasok kilépéspártiaknak engedett”.
A szerda déli szópárbaj során a kormányfő a parlamentet hibáztatta, amiért mindeddig nem váltotta valóra a választópolgároknak az EU elhagyására vonatkozó döntését. A kilépés tartós késése esetén a Ház továbbra is csak Európával tudna foglalkozni, elmulasztva az ország számára leglényegesebb kérdéseket, az oktatást, az egészségügyet és a nemzetbiztonságot.
Theresa May, aki a március 29-i időpont kitűzése óta legalább százszor hangsúlyozta, hogy a Brexit-day szent, sérthetetlen és megváltoztathatatlan, elkerülhetetlen kényszerűségből kért hosszabbítást. Mint ezt „Kedves Donald”-nak írott levelében is elmagyarázza, Brüsszellel kötött egyezményét kétszer utasította vissza a parlament alsóháza, a reményei szerint e hét keddjén visszahozott előterjesztést pedig a házelnök, John Bercow akadályozta meg egy 1604-ben elfogadott rendelkezésre hivatkozva.
A brit közvélemény hosszú ideig abban a boldog tudatban élt, hogy adott esetben az EU megmaradt huszonhét tagországa gond nélkül jóváhagyja a „sérülések miatt miatt hozzáadott játékidőt”. Theresa May egy hete azt mondta a parlamentben, hogy „rövid, technikai” hosszabbítás csak akkor lehetséges, ha maga a deal elfogadásra kerül. David Lidington, a kormányfő de facto helyettese „vakmerőnek” nevezte az akkor még csak latolgatott lépést és brüsszeli megbeszéléseire hivatkozva már akkor felvetette, hogy a megállapodás szentesítésének hiányában az EU nem fog elfogadni egy rövid lejáratú, ráadásul egyszerinek ígért halasztást, ami valószínűsítené a szigetország rendezetlen kipotyogását az Unióból. A parlament két héttel ezelőtt kizárta a „no deal” lehetőségét, de ennek a voksnak nincs kötelező jogi ereje.
May asszony abban bízik, hogy jövő hétfőn harmadszor is neki tud rugaszkodni a Brexit-alku parlamenti megszavaztatásának. Ehhez azonban eddig következetesen kizárt engedményekre lenne szüksége az Európai Uniótól. A parlamenti aritmetika, a 2017-es választás során elvesztett tory többség miatt a kormány ellen dolgozik. Ezért gondolják konzervatív körökben is egyre többen, hogy elkerülhetetlen egy újabb előrehozott választás. A kabinet több befolyásos tagja bízik abban, hogy a konzervatívok megnövekedett többséggel kerülnének ki a voksból.
A választási győzelem zálogának egyre több frusztrált tory tekinti Theresa May távozását, annak ellenére, hogy az év elején két bizalmatlansági indítványból is sértetlenül jött ki. Andrew Bridgen, az euroszkeptikus Európai Kutatócsoport egyik hangadója kijelentette, hogy a következő pártvezetőnek a Brexit-pártiak sorába kell tartoznia.
