„A 2020-as Eb-re biztosan kijut a magyar válogatott” – mondta Csányi Sándor, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöke közvetlenül az után, hogy az UEFA a tizenhárom vendéglátó város közé választotta Budapestet a tizenkilenc pályázó közül. (Azóta a helyszínek száma tizenkettőre csökkent: az első Európa-bajnokság megrendezésének hatvanadik évfordulóján – hazánk fővárosán kívül – Amszterdam, Baku, Bilbao, Bukarest, Dublin, Glasgow, Koppenhága, London, München, Róma és Szentpétervár lesz a „mindenütt jó” szlogennel zajló kontinenstorna színhelye.)
Az elöljáró nemrégiben azt is kijelentette: „Jó évet zártunk.” Ezt arról a 2018-ról állapította meg, amelynek kilencedik hónapjában nyert először a válogatott. (Nehéz szülés volt.) A nemzeti együttes összességében az előző esztendei „teljesítményt” szállította: a mérleg 2017-ben 3 győzelmet és 6 vereséget, míg 2018-ban 3 győzelmet, 2 döntetlent, 5 vereséget mutatott, azaz szignifikáns különbség nem keletkezett. Már csak azért sem, mert két éve „sikerült” kikapni Andorra és Luxemburg, tavaly pedig Kazahsztán és Finnország legjobbjaitól. (Az észtországi 3-3 pedig arra, az ausztráloktól elszenvedett 2017-es vereségre emlékeztetett, amelyen burleszkfilmbe illő jelenetek játszódtak le mindkét kapunál.) Nem csoda, ha a FIFA – amúgy korántsem mértékadó – világranglistáján a holtversenyes 52-53. helyen jegyzik a magyar csapatot, a Kongói DK válogatottja mögött és Jamaicáé előtt.
A riválisok mezőnyéből Horvátország a 4., Wales a 19., Szlovákia a 29. helyen áll. A csoporttársak közül egyedül a baráti Azerbajdzsán együttese van – jóval – hátrébb honfitársainknál: a baltás gyilkos hazájának futballistái szerény 108.-ok. Így az eurázsiai országban talán még a szekértolók sem pendítik meg, hogy kötelező részt venni az Eb-n, noha Baku, mint tudjuk, ugyanúgy házigazda lesz, mint Budapest.
Nálunk a hurráoptimisták egy ideig nyomták a kötelezőt, de az utóbbi hetekben hiper pozitív köreikben is tartózkodóvá vált a hangulat, és a szövetségi vezérkar is leginkább „a sportági megújulás kereteinek megteremtéséről” beszélt. Amúgy az sem egyértelmű (sőt), hiszen a foglalatba korántsem csupán a pályaépítés tartozik, és egyéb fejlődés viszonylag nehezen érhető tetten ott, ahonnan az újpesti center a dél-koreai másodosztályba szerződik, és Felcsútra, a hazai utánpótlás-nevelés Disneylandjébe huszonkilenc éves panamai csatárcsillagot szerződtetnek. (Hogy az egzotikus légióst mi ösztönözte az átigazolásra, az rejtély. De van, ami biztos. Panamáról a magyar futball kapcsán mit sem hallhatott.)
Az óvatosságot indokolja, hogy nincs olyan objektív tényező, amely a magyarok továbbjutása mellett szólna. Az eddigi statisztika a horvát (1 győzelem, 6 döntetlen, 3 vereség), a walesi (3, 2, 5) és a szlovák válogatottal szemben (0, 2, 2) egyaránt negatív, kizárólag az azeriek ellenében pozitív, sőt hibátlan (5, 0, 0). A brit fogadóirodák jellemzően 20-szoros pénzt adnak a horvátok, 66-szorosat a walesiek, 150-szereset a szlovákok és 250-szereset a magyarok Európa-bajnoki címére. A földhöz közelebb maradva: a horvátok csoportelsősége 1,45-szörös, a walesieké 6-szoros, a szlovákoké 10-szeres, a magyaroké 26-szoros összeggel járna. Ami pedig a továbbjutást, vagyis az első két pozíció egyikének megszerzését illeti, a horvátok szorzója az egészen minimális 1,10, a walesieké 1,90, a szlovákoké 2,10, a magyaroké 7. S a trnavai (nagyszombati) szlovák–magyar nyitómérkőzésre a házigazdák győzelmére 1,75-szörös, míg honfitársainkéra a legjobb esetben 4,75-szörös, de főként 5-szörös summát kínálnak a bukmékerek.
Joggal említette a korábban még biztos kijutást emlegető MLSZ-elöljáró: „A szövetségi kapitány lehetőségei erősen behatároltak.” Ezt nyilván azért is jegyezte meg, mert áttörést a leggyengébb ponton, a Nemzetek Ligájában sem sikerült véghez vinni. Ennek megfelelően egy romániai magyar hírportál azt írta az Eb-selejtezős esélyekről: „Vagy az európai futball túl erős, vagy mi vagyunk túl gyengék.”
Akad azért pozitívum.
Mindezek tudatában kizárólag kellemes meglepetés érhet bennünket.
