Ma Pesten az (alsó)középosztály nyugdíjasai alkotják az aktuális politikai osztályt. Ők szavaznak, tüntetnek, nagyobbrészt még mindig ők vásárolják a politikai lapokat, ők fizetnek a pártperselyekbe is.
Voltak radikális reformerek, akik azt hitték, ez a vevőkör 1989 után a régi rendszerrel együtt kihalt, jöhetnek a forradalmárok. De utcai tiltakozóból még ma sincs sok, a dühös fiatalok néhány ezres csoportjai néhány hónaponta feltűnnek, azután rendre elolvadnak. Áttöréseket inkább csak véletlenszerűen generálnak.
Furcsa módon eközben a rendszerváltás hivatásos politikusai gyorsan elkoptak. S habár az ellenzéki pártvezetések – kevés kivétellel - valóban megújultak, a színre lépő új hősök sehol sem újították meg a politikai kommunikációt a rendszerváltás valamikori elitjeihez képest. Nem jelent meg itthon semmiféle élesen új “európai” nyelv a poszt-89-es után. Úgy tűnik hát, hogy míg a 89-es nemzedék a politikai elitben nagyon gyorsan megkopott, az akkori közönség megmaradt, és még mindig keresi magának a követhető színpadi hősöket. S mert még mindig úgy teszünk, mintha amiben élünk, az egy poszt-1989-es rendszer lenne, mindebből következően nem a politikusok, hanem ez az idősebb közönség biztosítja a rendszer folyamatosságát.
Persze, az időskor kulturális kategória, és nem biológiai. Szélesebb értelemben az elmúlást megelőző életszakaszról van szó, de bennünket itt elsősorban rokoni hálózatok, gazdasági meghatározottságok és értékvilágok érdekelnek, és nem a lemeztelenített biológia. Az idős városi ember nyugdíjasként meghatározó módon az államtól függ, ugyanakkor a modern pénzgazdaságban él. A politika úgy tud hatni ezekre a szegmensekre, hogy árnyalja, irányítja, befolyásolja a mindennapi élethelyzeteket. Ezért különösen fontos, képesek vagyunk-e eddig szokatlan módon legalább beszélni ezekről az életszakaszokról. Megjelennek-e új kommunikációs helyzetek, reakciók a mi időseinknél? Mintha az ilyesmi most alapvetően hiányozna, és az alternatív politika sem tud itt megrendelő lenni.
Az állam elsősorban az egészségügyi igazgatáson keresztül tudhatna valahogy az idős élethelyzetekre reagálni. Tulajdonképpen az egészségügy látható, észlelhető hétköznapi minőségén keresztül lehet a kormánypárti vagy ellenzéki hangulatokat erősíteni, csökkenteni. Az ellenzéknek azokon a helyeken sincs igazán komoly játéktere, ahol egész városi ellátó rendszereket ellenőriz. De látható, hogy az állami irányításnak sincsenek - legalább helyenként - bátor ötletei. Épp itt nem tud az állam újraértelmezni, valami szokatlant ígérni. A sorban állások államosításán/láthatóvá tételén kívül nem ígér több igazságosságot sem a miniszter, sem az ellenzék. Pedig valahol itt lehetne több méltányosságot ígérni úgy, hogy az ne elkeserítsen, hanem legalább egy picit több hitet teremtsen.
Az időskor politikai helyi értéke nálunk folyamatosan csökken: az idős ember függése az államtól növekszik, jövedelmének használati értéke romlik. Ha azonban az idősek befolyása valóban növekedésnek indulna, akkor ez olyan körülményeket teremtene, amelyek között ezek az erősödő negatív hatások legalább kissé visszaszorulnának.
Az utolsó években ezzel együtt nálunk is megjelennek az időskor pozitív elemei, illetve kísérő jelenségei. Jut itt szerep az aktivitásnak, az autonómiának, a mozgásnak, az önálló döntéseknek, a kézben tartott jólét elemeinek a leépülés, fonnyadás, lepusztulás helyett. Gondolhatunk az élettapasztalat és a bölcsesség felértékelésére, az öregellátás olyan szervezeti reformjaira, amelyek kényelmesebbé teszik az életvitelt. Végül előkerülhet számtalan helyen, konkrét ponton az egészségügyi ipar humanizálása. Ebből sok mindenhez pénz kell, máshoz emberiesség, de amiről most beszélek, az egy kis tisztelete a "vevőnek". Ami valami ilyesmit kikényszeríthet végül magának a politikai piacon is.
Az utolsó másfél évtizedben számtalan ponton voltak problémáik az idős embereknek az állami szolgáltatásokkal és intézményekkel. De nálunk kormányzati fordulópontot (nevezzünk nevén: igen gyors bukást) csak egyszer, Gyurcsány idejében tudott ez kikényszeríteni: a fizetős háziorvosi szolgáltatás bevezetését törölte el az elégedetlenség.
De itt nemcsak politikai vagy gazdasági nyomásgyakorlásról kellene szót ejteni, hanem még ezek előtt a változó kulturális alapértékekről; az életkor újrahatározásáról, a rokonsági távolságok átfogalmazásáról és annak végiggondolásáról, mi a jó, vagy mi lehetne jó ma és itt. A kulturális logika átfogalmazására gondolunk: az ilyen helyzetek lehetséges kezeléséről vagy az azokkal való együttélésről. Ezt ma rendszerszerű profilaktikának, öregkori állapot menedzsmentnek, időskori karbantartásnak. Ez már nem biológia: valahogy elégedettnek kellene lenni azokkal az állapotokkal, amelyeket kihozhatunk magunkból. S ez nem csupán az időskori öncsalás technikája.
Végül is nem felesleges arról is gondolkodni, hogy ha valahogyan, legalább részben átfogalmazzuk az öregséget, akkor talán egy kicsit másként nézünk ebben a kulturális rendben arra is, ami szükségszerűen utána következik. Persze ez az egész nem csak szavazatok kérdése, de legalább ezen az egy ponton, ha már a többit nem tudjuk rendesen megfogalmazni, az idős politikai többségnek lehetne gyorsan kezelhető, egyszerű programokat kínálni. Hogy konkrétan valami kicsit ő is kapjon.
Ez a történet mindenki számára más és más. Legalább ebbe ne keverjük bele a politikát - gondolják sokan. Mint bal- és jobboldalt, talán tényleg ne - de mint közösségi ügyet, nagyon is.