Van ez a furmintőrület, ennek kapcsán pár megjegyzés.
Valamikor, a filoxéra, a szőlőgyökértetű overkillje előtt, mely ugye XIX. század vége felé irtotta ki az európai szőlők kétharmadát, a furmint elterjedt fajta volt szerte az országban, sőt a Kárpát-medencében. Jó alapbort adó, későn érő fajta, mely jól aszúsodik és klasszul tartja a savait. Most, a rendszerváltást követően, mely a borászatban is hatalmas paradigmaváltást jelentett, felmerült a kérdés, hogy mi is legyen a magyar ekvivalens szőlőfajta, az a nemzeti szőlő, mely képviseli és jelképezi hazánkat, mint a malbec Argentínát, a tannat Uruguayt, a carménére Chilét (Chiléről azelőtt mindenkinek Pinochet jutott eszébe, ma a vörösbor, mondta az öreg Zwack egyszer). Vagy a GV, a zöld veltelini, ami az osztrákok szinonimája lett. Bemész egy New York-i borbárba, és aszondod: gimme e dzsíví, plíz. (A borszakírásban külön szó: az „osztrákozás” jelzi, amikor az ember elkezd példálózni a osztrák bormarketinggel és azzal a ténnyel, hogy 1985, a Glykolskandal - amikor pár kereskedő fagyállóval próbált javítani a bor extrakt tartalmán - világra szóló botrányát követően rekordgyorsasággal álltak talpra és szédületesen szép borászkodást, rajnai rizling- és kékfrankos-kultúrát, valamint hatékony bormarketinget építettek föl, jóllehet sokkal szerényebb ökológiai-önológiai adottságaik vannak, mint nekünk. De, és itt a törésvonal, mindig képesek a kooperációra, a nagykoalíciókra, az egységre, ezért sikeresek és ezért nem vagyunk és nem is leszünk mi sikeresek soha, és ez persze nem csak a borról szól).
Fontos, hogy egy borországnak legyen egy ilyen fajtája (bár mi már nem vagyunk igazi borország, mert a rendszerváltást megelőző évtizedek letöröltek minket a bortérképről, ahová azóta sem sikerült igazán visszakapaszkodni), szóval hogy egy ilyen hajdani borországnak legyen ilyen nemzeti egyenértékes szőlőfajtája. Szó volt arról is, hogy legyen ez a kadarka, de a kadarkára nem lehet bazírozni (tízévente hoz nagy termést és rémes termesztési tulajdonságai vannak), vagy hogy legyen a rozé, mert abból sok (elég) jó készül mindenhol az országban, végül is a furmintot kezdtük nyomatni, amivel két legyet lehet ütni egy csapásra: lesz egy jó száraz borunk, amivel egyszersmind le lehet vezetni a (tokaji) termékfelesleget, az édesbor-piac ugyanis korlátos, szűk és statikus, a legtöbb tokaji pincészet veszteséges ám, ezért nem lehet minden furmintból aszút csinálni, mert nem lehet eladni.
Pár tételen keresztül bemutatjuk, mit tud a furmint - ezek Bálint László borai, aki a FurmintUSA animátoraként többet tesz a fajta nemzetközi ismertségéért, mint az egész magyar állami bormarketing, amely képtelen megformálódni. A tökéletes furmint vibrál, benne oszcillál az édesség és a savtartalom, ilyen a Suba-dűlőn fakadó 2015-ös csípős „Nagyon kedves” nevű tétel, vagy a 2013-as komplex „Savkirály”, amit kis halvány vulkános-petrolos felhang is kísér, vagy a Rizlinges 2014, melyben egy halvány édes orgonapont szól végig a citrusos-almás kortyon. Ezek pompás gasztroborok, melyek felerősítik a kecskesajt, egy gouda, valamely zsírosabb fogas vagy pisztráng, sőt osztriga, netán a töltött káposzta ízeit és a jókedvet.
