Etetem a Fiam. Életrevaló, vidám kisfiú, jó étvággyal megáldva, így aztán gyakori lehetőséget biztosít az etetése által okozott apai örömök átélésére. Nemrég múlt tíz hónapos, így egyre változatosabb étrenddel tudom rávezetni, hogy néhány év múlva lelkes ínyencként a világ Michelin csillagos éttermeiről szóló kritikák lelkes olvasója legyen. Bár a főtt csirkemelles sárgarépapempő még messze van Nagy Levin marinírozott halszeletétől, Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva - e mennyei fogást Rejtő Jenő hagyta örökül az örökkévalóságnak A három testőr Afrikában című regényében -, de Fiam mai menüje határozottan értékelhető legalább egy helyes irányba tett tétova lépésként a gourmand-lét felé.
Etetem a Fiam, és ez csak látszólag könnyű művelet. Számtalan aprólékos előkészület, a vadregényes tájakon tenni kívánt felfedező kalandokat megelőző részletes tervezések analógiájára és a tapasztalatok útján eddig kialakított protokollban szigorúan rögzített lépések mérnöki pontosságú végrehajtása – ez egy tíz hónapos gyermek etetésének kettős titka. Példának okáért, ha a gyermek már a neki szánt táplálék fogyasztásra alkalmas hőmérsékletre történő melegítését megelőzően az etetőszékbe kerül, az étel (jelesül tehát főt csirkemelles sárgarépapempő) megfelelő hőfokának eléréséig az ételre váró kisded hajlamos sírással hangot adni a várakozásra kényszerítettség állapotából fakadó diszkomfort érzetének. Ellenben, ha előbb a gyermeknek szánt élelmiszert melegítjük meg, és ezt követően kíséreljük meg magát a gyermeket az etetőszékbe helyezni, akkor arra kell készülnünk, hogy ezt az egyszerűnek tűnő műveletet – amely alig nehezebb, mint egy mind a nyolc lábával őrjöngve kapálódzó, betépett polipot nyolc különböző színű kalucsniba öltöztetni a szivárvány árnyalatait tiszteletben tartó sorrendben, víz alatt, búvárruha és légzőkészülék nélkül - fél kézzel leszünk kénytelenek végrehajtani, hiszen másik kezünkben a fogyasztásra alkalmas hőmérsékletre melegített ételt tartalmazó babatálat kell tartanunk anélkül, hogy annak tartalmát a földre borítanánk.
Gyermeket etetni tehát nem könnyű, de véletlenül sem állítanám azt, hogy nem szép feladat. Etetem a Fiam, kanálról-kanálra tűnik el apró babaszájában a jelenlegi életkorának megfelelő ízvilágú pempő java része, és viszonylag jelentéktelennek mondható mennyiség hull szerteszét a féltő gondoskodással a nyaka köré akasztott partedlin kívüli világ minden további tájékára. A Fiam elégedetten nyel és engem biztatva gőgicsél mindegyik - az önfeledt gyermeki öröm és boldogság által szegélyezett, a babatáltól a babaszájig érő útvonalon közlekedő - kanál között: mondhatni tehát hogy meglehetősen elégedett vagyok.
Etetem, és közben nézem a Fiam. Újfent meg kell állapítanom, hogy tiszta apám, vonásait már az ultrahangfelvételeken látni engedte, s biztos vagyok abban, hogy párom számára is hallatlan öröm, hogy a több hónapnyi várandósság minden elképzelhető és előre elképzelhetetlen nehézségét átélve, a szülés okozta fájdalmakból felocsúdva megkaphatta az apósát kicsiben.
Néha úgy is nevezem a Fiam, hogy kis Frici, pedig ő már Tibor, mint az apja. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában a felső-Morvaországból Bécsbe elszármazott apai családban a dualizmus liberalizmusát, a vallási egyenlőség eszményét visszhangzó emancipációs és asszimilációs törekvések egyik jeleként közkedveltek voltak a Habsburg-pártiságra utaló utónevek: Avraham Ben Azriel Chladek egykori prágai csodarabbi kései utódainak, Oszkároknak és Frigyeseknek nemzedékről-nemzedékre öröklődő láncolta aztán velem tört meg a szocializmus alkonyakor, 1987 nyarán, amikor is születésemet követően édesanyám nem tudta elképzelni, hogy a „Hol vagy Frici?” kérdésére három különböző életkorú Chladek Frigyes jelenjen meg a Maglódi úti verandán – hát így lettem én Tibor, és így kapta örökül nevemet a Fiam is. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a „Tibi” név hangosan kiáltva, kellő távolságról épp úgy hangozhat „Frici”-nek is, de hát történetesen tévedések bármikor előfordulhatnak.)
Etetem és nézem nyakig maszatos Fiam, akiről tisztáztuk, hogy bár már Tibi, és nem Frici (és bár már nem Ábrahám vagy Azriel, de véletlenül sem a mai korszellemnek inkább megfelelő Hunor, Magor, Koppány vagy Ajtony, második nevét tekintve azért József is - anyai nagyapám után -, amiképp én pediglen Dániel, mert azért közel hatezer évet nem lehet csak úgy, a megunt limlomokkal együtt kivágni, jó példa erre a dédiék egykori antik barchesz tartója, ami ideális alátétnek bizonyult húgomék pesti lakásában a Wifi-router számára) és aki nyakig maszatosan boldogan eszik, mert én etetem. Nem tudom eldönteni, hogy a különböző testtájékain szétkenődött csirkemelles sárgarépapempő mennyisége vagy az én boldogságom nagyobb. Nézem a Fiam, pempőtől maszatos arcocskája, őszinte kisgyermeki mosolya és meleg sötétbarna szemei mögött pedig a közvélekedéssel egyetemben én is apámat látom benne.
Az etnikai homogenitás nemes eszménye
S miközben Fiamat etetem, így az év elején, felcsendülnek bennem pártunk és kormányunk vezetője, Orbán Viktor miniszterelnök tavaly év eleji mondatai: „az etnikai homogenitást meg kell őrizni” mert „a túl nagy keveredés bajjal jár”. Számomra az elmúlt nyolc évnek ez az egyetlen mondata elég volna ahhoz, hogy a Soá utáni harmadik nemzedék tagjaként sápadt csendben, dermedt reménytelenséggel tűnődjek a Nemzeti Együttműködés Rendszere által kívánatosnak vélt jövőn. Mert hát persze lehet úgy magyarázni ezt a mondatot, hogy az etnikai homogenitás nemes eszményébe a mai méltóságos mély-magyar urak kegyes engedelmével beleférnek a bunyevác, a tót, a rutén, ad abszurdum még a zsidó származásúak is, csak a külföldi bevándorlók nem (kivéve ha vesznek Rogán Antal barátaitól és üzletfeleitől letelepedési kötvényt, mert attól minden bizonnyal egyből, varázsütésre etnikailag homogénné válnak).
Azonban aki látta Szabó István: A napfény íze című filmjét (amely szerény megítélésem szerint éppúgy Oscar-díjat ért volna, mint a Mephisto) az tudhatja, hogy az ilyen kivételek mennyit érnek a főszabály mellett: hiszen a film szerinti Sors Ádám, Sonnenschein Emmánuel unokája magyarosított vezetéknévvel, katolikusnak kikeresztelkedve, a berlini olimpia magyar vívóbajnokaként, a Signum Laudis (Katonai Érdemérem) kitüntetés birtokosaként négy okból is megkönnyebbülve hallgathatta a rádió közlését az 1938-as első zsidótörvényről – amely a mai NER-re is jellemző eufemizmussal hivatalosan azt a címet viselte, hogy „A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról”. Később egykori megkönnyebbülésében keservesen csalódva mégis munkaszolgálatosként halt meg, fia szeme láttára, meztelenre vetkőztetve és a fagyhalálig vízzel locsolva a kemény orosz télben, mert nem volt hajlandó az őt és muszos sorstársait őrző Magyar Királyi honvéd kérésére azt mondani, hogy ő csak egy büdös zsidó, ehelyett fájdalmas haláláig bezárólag csak azt hajtogatta, hogy ő „Dr. Sors Ádám, a királyi honvédség tisztje, olimpiai bajnok vívó”.
Kérném, hogy senkinek se legyenek illúziói és senkiben se támadjon szemernyi kétség afelől, hogy pártunknak és kormányunknak az etnikai homogenitásról alkotott, jövőt formáló elképzeléseibe kik férnek majd hosszútávon bele és kik nem, hiszen például Nagy Imre szobrának Kossuth térről való eltávolítása azzal a bevallott szándékkal történt, hogy az 1944 előtti állapotokat szeretnék visszaállítani. Az etnikai homogenitás eszményét szolgáló, hivatkozott első zsidótörvény pedig 1938-ban született. Van még kérdés bárkiben is?
Etetem a Fiam. Füléről, álláról és a legváltozatosabb testrészeiről szedem össze a kis műanyagkanállal a mellément csirkemelles sárgarépapempőt. Ő boldogan kacag az arcát csiklandozó kiskanáltól, és nagyra tátott szájjal várja a következő falatot. A sárgarépánál csak a sütőtököt szereti jobban, abból bármennyit képes egy ültő helyében elfogyasztani – pont mint apám, Frici nagypapa ennyi idős korában. Nyilván elfogult vagyok vele szemben, de azért ki kell jelentenem, hogy tündéri gyermek.
Így, az év elején, miközben etetem a Fiamat, ezt érzem az előttünk álló esztendő legfontosabb kérdésének: megyünk-e tovább vissza az 1944 előtti idők Magyarországának meghaladott eszményei felé, vagy fejünkhöz kapva, a valóságra ráismerve visszafordulunk arra az útra, amelyet 1989-ben, a rendszerváltáskor kezdtünk el járni.
Etetem a Fiamat, és közben azt kívánom, hogy a 2019-es év egy új 1989 legyen, ne egy új 1944. Nem mellékesen pedig az is hallatlan nagy öröm lenne számomra, ha pár év múlva Fiam életének legégetőbb kérdése már nem az etnikailag homogén nemzet fogalma és annak személyes sorsára gyakorolt várható hatásai feletti tűnődés, hanem Nagy Levin marinírozott halszeletének, Turbigo módra kétfelé vágott tojással, egész kevés vörösborral párolva elkészített receptjének titka lenne.
