Ilyenkor március idusán a magyar publicisztikában sokaknak jut eszébe a forradalom. De nagyobb felfedezés nélkül is látjuk, hogy ennek most itthon nincs szezonja, fölösleges újabb kudarcokat gyűjteni. S nem azért mert különlegesen ügyetlenek lennénk.
1989-ben és még néhány évig a szó szoros értelmében elöntött bennünket az optimizmus. Felbomlott a Szovjetunió, meneteltünk Európa felé. Nem függött tőlünk szinte semmi. Azt hittük, győz a liberalizmus, s ennyi. Harminc évvel később ismét egyetlen hullámot érzünk: a liberalizmus már majdnem eltűnt a víz alatt. Ezt Pesten most szinte mindenki Orbán-hatásnak hiszi, hívja. Egyszerűen nem akarjuk érzékelni, hogy a geopolitika mozgása egyenesen anti-1989-es. Oroszország a nagypolitikában kezdeményez és pillanatnyilag nem veszít. A “28-27-es Európa” közben nagyokat reccsen, új ötlet Brüsszelben nincs. Közben az amerikaiakat nem értjük.
Ideiglenes győzelem
1989-et számtalanul értelmezik. A lehetőségeket nem fogjuk itt számba venni. A jelenleg uralkodó közép-európai életstílust a lengyelek új biedermeiernek hívják: az emberek fogyasztani, utazni akarnak, politika helyett élvezni az életet (mint a napóleoni háborúk után a XIX. században). Közben, anomáliaként, Magyarország nem lett apolitikus. Orbán - persze a saját logikája szerint - átpolitizálta ezt a világot. Itt minden politika ,az Európa-kép, a hazai hősök, a média, amit pró és kontra fogyasztunk. Ebből ki lehet lépni, vagy inkább lehet nem belelépni, de a középosztály, így, vagy úgy, folyamatosan benne van.
A hidegháború végén a liberális világrend sokaknak győztesnek, visszavonhatatlannak tűnt. Pedig már akkor is léteztek helyi ellenállási pontok, közvetlenül mellettünk zajlott a délszláv háború. A háború véget ért, de mára kiderült, hogy Európában mindenütt visszanőttek, vagy megmaradtak helyi beidegződések, sajátosságok, amelyekről mind tudunk, de alig beszélünk. Azt hisszük, hogy az atlanti liberális-demokratikus rendszer megerősödik, egyértelműen stabilizálódik. Nem akarjuk elhinni, hogy az elsöprő győzelem inkább ideiglenes volt. De nem a szovjet rendszer éledt újra, ahogy annak idején féltük, hanem a helyi nem-liberális specifikumok nőttek vissza. Élnek, jól érzik magukat, terjeszkednek. Azt hittük, '89 után hozzászokhatunk valamilyen díszkerthez, vagy legalábbis rendezett parkhoz. De erősödik a bozót. És alapnövényzetnek tűnik. Visszanőtt, vagy -nő. Miért hittük, hogy eltűnt?
A felvilágosodás gyermekeiként hiszünk a modernizációban és annak morális töltésében. De most egyre kevésbé hiszünk a szemünknek. Sőt, amit látunk - elsősorban nem itthon, hanem körülöttünk a világban -, véletlennek véljük. De miért kellene valóban hinnünk abban, hogy a liberalizmus folyamatosan erősödik?
Az atlanti modell a XVIII. század második felében stabilizálódott, de ugyancsak a XVIII. században állt össze először az, amit pontatlanul rendőrállamnak neveztünk (a porosz, az osztrák és az orosz állam is ebből nőtt ki). Ez a két modell párhuzamosan erősödik, még ha vannak időnkénti diszharmóniák is közöttük. Az 1960-80-as években azt hittük, hogy a technológia a liberális demokráciát erősíti. Ma már látszik a párhuzam is: a rendőrállam digitalizálódása.
Ebből a szempontból különösen érdekes Robert Kagan amerikai történész alternatív elmélete: az utolsó 70 év nem volt törvényszerű, inkább véletlenek egybeeséséből jött össze. Sikernek tűnt, ami hadiszerencséből, technológiából, emberi döntésekből született. Nem a rendszer, mint olyan volt programozottan modernizált, hanem az amerikaiak voltak egyeduralkodóak. Másképpen is azok lettek volna, de az erejük és nemzetközi konfliktusképük egyszerűen olyan volt, amilyen. Nem hirtelen veszélyek jelentkeztek most e renddel szemben, hanem maga az univerzális történelem. Ami most másként is kinézhetne, de az amerikaiak egyeduralkodó voltából ezek az ellenmozgások jöttek ki. A liberalizmus, ahogy ma még mindig megéljük, valószínűleg a 30-as években is működött volna, csak az az amerikaiak nem voltak egyeduralkodók és reagálniuk kellett a szovjet, korábban pedig a német hatalmi központok hatásaira is. '89 után pedig, talán csak egy pillanatra, azt hitték, magukra maradtak a terepen. S pár év múlva roppant csalódottak voltak, hogy mégsem. Igazából az amerikai világkép e hullámzást vesszük most globális mozgásként észre.
Buborék-kultusz
A liberális díszparkról most már tudni véljük, hogy csak akkor marad meg, ha gondozzák, ápolják, bokrait nyírják. A 80-90-es évek fordulóján, a demokrácia-hullámok huntingtoni koncepcionális tévedése után azt hitték, minden zajlik magától, végre működni kezdett a természeti törvény. Most mintha nem így látszana. Azt hittük, a geopolitikából egyfajta világgazdaság lett. Most mintha ellenkező irányba változna a történet, megyünk vissza a geopolitikához, ha nem is hidegháborús, hanem a XIX. századi klasszikus változatához. Az akkori orosz-brit “nagy játszmából” többet megértünk a mostani ázsiai egyensúlyokról, mint a francia felvilágosodásból. Az egyik fajta determinista fatalizmust átépítettük egy másik fajta fatalizmusba.
Az uralkodó gondolkodás hajlamos épp a felvilágosodástól újragondolni a politikaelmélet aktuális fősodor-vonalát. Vannak külső megfigyelők, akik most az “orbánista" Budapestet az anti-felvilágosodás központjaihoz sorolják, Teheránnal, Kairóval, sőt Moszkvával együtt. Kérdés, minek nevezzük ezt, egyszerűen tájékozatlanságnak, vagy felerősödő pesszimizmusnak?
A liberális publicisztika az amerikaiak “befelé fordulását” hiszi itt főveszélynek, és nem beszélünk arról, hogy Kelet-Európában nagyon gyorsan terjed a helyi izolacionizmus. Nem tudunk kifele figyelni, nem akarunk másoktól függeni, a külső divatokat úgy követjük, hogy azokat nem nevezzük külsőnek. Még megjegyezni sem akarjuk a külvilágot. Nem hisszük magunkat, persze, igazán erősnek, de miközben tudjuk, hogy gyengék vagyunk, nem akarunk külső erőtereket elismerni. Már nem hisszük, hogy történelmi mintáink meghatározóak, inkább úgy gondoljuk, hogy múltunk alig van, de a külvilág horizontálisan sem hat ránk. Ez az új buborék-kultusz. Amit legfeljebb az befolyásol, hogyan értelmezi, észleli Európa Orbánt. Ebben a világértelmezésben az ellenzék magától nem sokat tud kitalálni. De ez legalább a közönséget nem lepi meg. Bármilyen cselekvés következményei túlságosan kiszámíthatatlanok. A nem-cselekvés biztonságosabb. Az EU igazi határait Orbánék piszkálják, de ők igazából nem akarnak lépni. Sőt, az igazi határokat - amelyek mindig pillanatnyiak - sok tekintetben most mások számára is tesztelik. Ellenfeleik havonta hiszik, hogy “Európa” nem tűri tovább, és odavág. De “Brüsszelben” teljesen tudatosan nem lépnek és még sokáig nem is fognak.
Lufi-ideológiák
Ma gyakran előkerül, hogy (nemcsak) a kontinens ideológiailag a 30-as évek felé fordul. Jól tudjuk, hogy a magyar “30-as évek” központi hangulatai e tekintetben a poszt-trianoni revizionizmus és az ezer formában megjelenő gyakorlati antiszemitizmus. Az elsőt lehetőségét a háború utáni határok kizárták. Az antiszemitizmus különböző formákban élt, de tudjuk, legalább a 60-as évektől az amerikaiak lényegében mindenhol kizárták nyilvános és komolyan veendő formáit. S ahogy az amerikai erő és befolyás nőtt, úgy erősödtek a nemzetközi antiszemitizmus-tilalmak. Az antiszemiták legfeljebb arról vitatkozhattak, mennyire sikeresen leplezték el különböző formáit (nálunk ilyen vitából volt sok). Tehát szoronghatunk, ami nagyon hasznos, de nyilvánvalóan nincs hova visszafordulni.
A magyar jobboldalnak volt tere mindkét metszetben, és maradt tere különböző történeti minták elővezetésére is. De fizikailag is kiöregedtek az 1945 előtti ideológiák egykori fogyasztói, neveltjei, és az elit csak szerényebb mértékben terített számukra a szokott kiszerelésű ideológiai csomagokból. Látható, hogy ameddig e tekintetben a nemzetközi rend fennmarad, sem a komolyan vett aktuálpolitikai Trianon-, még kevésbé a szisztematikus holokauszt-emlékezetkritika a magyar elit részéről nyilvánosan nem elképzelhető. Hogy mi jöhet majd ki egy következő nemzedékből, azon korai merengeni. Mindkét esetben maradtak esztétikai és politikai "köztisztasági" problémák, de a 30-as évek hétköznapjainak újradíszletezéséről nem lehet szó. S különben ez nem is neofasizmus, legfeljebb lufi-fasizmus lenne.
Lufi-ideológiák, újraérzések vannak, lesznek. Ameddig a nemzetközi hálózatokban érdekeltek a fentieket feladni nem akarja, ennél több nem bukkan elő. Az sem világos, ki szeretne itt asztalt borítani a régi jelszavaknak segítségével. Elvben is csak akkor lehetne szó ilyesmiről, ha lenne legalább egy kontinentális nagyhatalom, amelyhez csatlakozva Orbánék stílust válthatnak, vagy közvetlen szövetségest. De ilyen most nincsen. Az 1990-2000-es évek fordulóján a britek voltak a közép-európaiak gyorsított uniós felvételének egyik legfontosabb szószólói. Nem azért, mert azt hitték, ha nem sietnek, az oroszok megerősödnek, és megakadályozhatják a terv kivitelezését. S nem is azért, mert az hitték, így sokkal izmosabbá válik az EU. Ellenkezőleg: azt gondolták, velünk egy német-francia, mélyebben egyesült Európa nem jön össze. Bár úgy viselkedtünk, ahogy várták, a briteket ez már érthetően nem érdekli. És biztos, hogy Orbánéknak nincs kihez, hova csatlakozniuk. Az olaszok ehhez nem elegendőek. Ezt ők is tudják, ezért senki sem mozdul. A kínaiak vagy az oroszok egy másik játékban érdekeltek, másmilyen lapjárásra várnak. A magyar vagy a lengyel ellenzéknek a status quo rossz, szeretnék a helyzetet kimozdítani. De ez most szupernehéz, senki sem érdekelt a durranásban.
Amúgy szó sem volt arról, hogy a liberális nagyhatalmak, különösen az amerikaiak hagyományosan támogatták volna a demokráciát, mint politikai működési módot. Ez az ötlet csak a hidegháború vége felé tűnt fel. Addig a baráti diktatúrák, ha jobboldaliak voltak, valahogy jobban megfeleltek. Akkortájt sem egy teoretikus, hanem egy gyakorló diplomata, Jeane Kirkpatrick vetette fel, hogy a demokratikus kormányok a diktatúráknál jobb amerikai ütközőzónák lesznek, s olyan különböző elnökök, mint Carter es Reagan próbálkoztak is ilyenek létrehozásával. Azután meg így maradt. Ezzel együtt a 1989 utáni hideg béke negyedszázada alatt az európai biztonság egyetlen egy hosszútávú szerkezeti problémáját sem sikerült megoldani. A NATO terjeszkedése elfogadhatatlan volt Oroszország számára, a német egyesülés következményeiről igazán senki mondott semmit strukturálisan. A közép-európai kisállamok egyébként formálisan létező összekapcsolódásából mélyebb integráció kevéssé sikeredett. Így hosszabb távon sok újabb alternatív lehetőség nem jön ki térségünk számára. Miközben nem ismerjük el, a régiót fokozatosan ellepi egy új hidegháborúszerűség. S bár elvben szeretnénk, egyelőre nem látjuk, hogyan lehetne mindebből kimaradni.
