Szégyen, gyalázat a magyar uralkodó osztályra nézve, hogy itt még követelni kell azt, ami művelt országokban már régen megvan, amit az egész művelt világban mindenütt természetes dolognak tartanak. Szégyen, gyalázat, hogy itt még követelni kell a sajtószabadságot, az egyesülés szabadságát és a gyülekezési szabadságot. Nem a mi szégyenünk, hanem azoké, akik elvették a néptől ezeket a jogokat. Mi követeljük őket. Adjátok vissza a sajtószabadságunkat: teljes és tökéletes sajtószabadság kell nekünk!
121 évvel ezelőtt, 1898. áprilisában írta a fenti sorokat a Népszava, de írhatta volna ma is, és ha igazán szégyenkezni akarunk, gondoljunk arra, hogy bár a demokratikus jogok érvényesülése terén nem egészen ott tart ma a világ, mint a XIX. század végén, és idegen hatalom, hódító hadsereg vagy más külső körülmény sem kényszerít rá minket, mégis tudomásul vesszük a jogfosztást.
A cenzúra új virágkora
A miniszterelnök, aki igazán nem vádolható azzal, hogy ne szeretné a dicső történelmi korokat a mával, az ő kormányzásának időszakával párhuzamba állítani, vagy hogy ne mutatkozna szívesen az egykor volt forradalmárok (mostanában inkább az 1848-asok, merthogy az 1956-osok jelentős hányadban baloldaliak voltak, az orbáni világképnek pedig központi eleme, hogy balról ez a nemzet soha semmi jót nem kapott) örököseként, 2010-től 2019-ig egyetlen március 15-én sem említette meg, hogy a forradalmi 12 pont közül az első a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését követelte. Valószínűleg azért nem hozta szóba korábban, mert még az Orbán-hívek jelentős hányada számára is nyilvánvaló, hogy az orbáni hatalomgyakorlás a cenzúra legváltozatosabb eszközeinek tudatos alkalmazására épül. És ha olykor mégis beszél a témáról, akkor mindig azzal büszkélkedik, hogy nálunk ki lehet mondani olyasmit, amit Európában nem: „a nyugati világban általános a cenzúra, mifelénk viszont ilyesmi nincs”.
Tényleg nincs?
A cenzúra a szó eredeti értelmében azt jelenti, hogy a hatalom a saját politikai érdekeit követve előzetes tartalomszűrést végez, és bizonyos tartalmak közreadását megakadályozza. A médiatudomány azonban ma már lényegesen kiterjedtebb értelemben használja a fogalmat: a cenzúra mindazon hatalmi és/vagy gazdasági érdekű beavatkozások gyűjtőneve, amelyek a közlés és a tájékoztatás szabadságának korlátozását, a híráramlás torzítását, a hatalmi helyzetben lévők számára kényelmetlen információk közkinccsé válásának megakadályozását szolgálják.
A magyar cenzúra új virágkora 2010 tavaszán, Orbán Viktor ismételt hatalomra jutásakor kezdődött. Az Orbán-kormány előbb nyúlt hozzá a médiaviszonyokhoz, mint bármi egyébhez (az állítólag a szakadék szélén tántorgó, sürgős megmentésre váró gazdaságot, az oligarcháknak kiszemelt javakat, az alkotmányt, az egyházakat, a családpolitikát is beleértve a bármibe). Orbán Viktor nem buta ember, mint ahogyan a márciusi ifjak sem voltak híján a gógyinak. A sajtószabadságot sürgető pont nem véletlenül került a 48-as követeléslista élére – még az akkori, a maival semmilyen szempontból nem összehasonlítható sajtóstruktúra idején is sokan értették a változást akarók közül, hogy az önkény legbiztosabb ellenszere és a közjót szolgáló kormányzás legerősebb garanciája a szabadon, hatalmi ráhatás nélkül működő média. (És az összefüggés természetesen fordítva is igaz: ha valaki önkényes hatalomgyakorlásra, a közjó helyett magánérdekeket szolgáló kormányzásra törekszik, akkor először a sajtó szabadságát kell visszanyesnie.)
Pártmédiává váltak
Nem tudom, van-e jóindulatú olvasata annak, amit a második Orbán-kormány a sajtóval művelt, az viszont biztos, hogy joga nem volt hozzá, hiszen az eredmény a tájékozódási alapjog korlátozása lett (valószínűleg a cél is ez volt), amit sem az akkori, sem az időközben elfogadott új alkotmány nem engedélyez. A két kereskedelmi tévé közül az egyik (a TV2) azonnal igazodott az új rendhez, a közmédia még a fideszes médiahatóság kimutatásai szerint is pártmédiává vált – ugyanolyan arányban biztosítva teret a kormány(párt) megszólalóinak és a kormány nézeteinek, mint a nyíltan Fidesz-kötődésű pártsajtó –, az állami tévéket és rádiókat meg a médiahatóságot telerakták a kormánypárt embereivel, az egyetlen, nem fideszes országos rádiócsatornát kiszárították (mesterségesen elterelve onnan a reklámokat), megakadályozták, hogy a Ringier és az Axel Springer egyesülésével egy önjáró, önmagát a piacról hosszú távon is finanszírozni tudó közéleti lapportfólió jöjjön létre, és megpróbálták átvenni a hatalmat az RTL Klub fölött is (30 százalék erejéig az akkori első stróman tulajdont is szerzett benne, amit a versenyhivatal az egyértelmű törvényi korlátozások ellenére szélsebesen jóváhagyott). Utána következett a reklámadó-háború – amelynek mindenki által tudott célja a finn Sanoma kiszorítása és mindkét országos kereskedelmi tévé megszerzése volt. Hogy végül csak az egyiket sikerült bekebelezniük, az nem rajtuk, és nem is a sajtószabadság és a tisztességes piaci verseny fölött őrködő hivatalokon múlott: a piacvezető csatorna elleni támadást személyesen a Bertelsmann-örökösnővel jó barátságban lévő Angela Merkel, meg az általa mozgósított Európai Bizottság verte vissza.
Lehet éppenséggel véletlennek gondolni, hogy a fülkeforradalom győzelmétől máig tartó időszakban a Fidesz népszerűsége éppen azokban a hónapokban volt a mélyponton, amikor az RTL Klub a saját igazát (és a létét) védve komolyan vette a sajtó alkotmányos feladatát, és elkezdett valódi, a Fidesz által folyamatosan szállított skandalumokat földolgozó és az embereket láthatóan érdeklő hírműsorokat gyártani (ez volt az az időszak, amikor a 444 és az Index percről-percre tudósításokban szemlézte az RTL esti híradóját), de ilyen véletlenek a politikában nincsenek.
Mintha a XIX. században lennénk
Mint ahogy nincs magyarázat, „Európa”, vagy közelebbről az Európai Bizottság hozzáállására sem. A nagy hatalmú brüsszeli testület az uniós szabályokkal (meg persze a magyar törvényekkel is) ellentétes sajtószabadság-leépítési folyamat során egyetlen alkalommal, a már emlegetett reklámadó kapcsán avatkozott közbe, pillanatok alatt meghátrálásra kényszerítve a kormányt. Ami egyúttal azt is bizonyítja, hogy van (volna) lehetősége fellépni a magyar sajtószabadságért, ha akarna. Eddig sajnos csak az mutatkozott meg, hogy ha a német Bertelsmann-csoport profitja veszélybe kerül (a magyar RTL-t a reklámadó veszteségbe fordította), akkor az uniós gépezet azonnal mozgásba tud lendülni. Ugyanez a masinéria azonban 2016 óta nem volt képes feldolgozni a magyar „közmédia” minden észszerű határon túlmenő állami finanszírozásával kapcsolatos panaszbeadványt – tudomásunk szerint még hozzá sem kezdett –, ami esélyessé teszi, hogy a januárban benyújtott, a fideszes médiacégek illegális állami támogatásával kapcsolatos panasszal sem fog gyorsan végezni.
A magyar sajtó meg közben egyre mélyebbre süllyed a cenzúra mocsarában. Mintha tényleg a XIX. században lennénk: volt itt már puccsszerű lapbezárás (jogerős bírósági döntés szerint törvénysértő módon, de jogi következmények nélkül), lapbezúzás, cikk-kihúzás – és van sokféle XXI. századi cenzúra is, az irányított, mindig a kormányoldalnak kedvező frekvencia-pályázatoktól a Fidesz-média állami reklámokból történő, irracionálisan bőkezű finanszírozásáig és a kormányfüggetlen sajtó reklámpiaci kivéreztetéséig terjedően.
Csak egyvalami nincs (nem a törvényeinkben, hanem a valóságban): teljes és tökéletes sajtószabadság, abban a formában, ahogy a 48-asok, meg a szabad Magyarország későbbi drukkerei elképzelték. Amennyiben a szabadságjogaink magyarországi védelmezőin - az alkotmánybíróságon, a médiahatóságon, az ombudsmanon, netán a törvényes államműködésért felelős kormányon - múlik, akkor valószínűleg nem is lesz. De a sajtószabadság a szó 1848-as értelmében éppen azt jelenti, hogy ha a nyilvánosságról van szó, nem mindig az állam dönti el, hogy mit szabad.
