Németországban a konzervatív-szociáldemokrata nagykoalíció még 2007-ben úgy határozott, hogy a nyugdíjkorhatárt 2012-től – fokozatosan – 67 évre emeli. A nyugdíjkorhatár a németeknél jelenleg mind a férfiak, mind a nők esetében 65 év, és ez emelkedik 67-re, mégpedig lépésről-lépésre 2012 és 2029 között. A tervek szerint 2023-tól már csak 66 évtől lesz lehetséges a nyugdíjba vonulás, majd 2029-től 67 éves kortól. De már terítéken van az az elképzelés is, hogy a rendszer biztos finanszírozhatósága érdekében a nyugdíjkorhatárt 69 évre növeljék.
Hollandiában az öregségi nyugdíjkorhatár 2019-ben 66 év, majd 2023-ra 67 évre változik. 2024-től a korhatárt a várható élettartamhoz fogják kötni.
Magyarországon 2022 január első napjától egységesen (férfi, nő) 65 év lesz a teljes jogú öregségi nyugdíjkorhatár. Látva a demográfiai folyamatokat, nem kell nagy merészség azt kimondani, hogy a 2030-as évektől hazánkban is belép a 66-67 éves életkor, majd a 2040-es évtized elején vagy derekán a 69-70 éves határérték.
A hosszú bevezető ellenére nem a nyugdíjrendszer mai állapotáról és korszerűsítésének lehetséges módozatairól szeretnék írni. Bármilyen meglepő: mai jegyzetem tárgya az általános tankötelezettség korhatára, amely hazánkban 16 év, de Németországban és Hollandiában a fiatalok 18 éves koráig tart. (Itt szeretném megjegyezni, hogy a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége – több más indítvány mellett – tavaly ősszel nyilvánossá tett szakmai anyagában már javasolta a tankötelezettség korhatárának 18 éves korra történő visszaemelését.)
Nemrégiben ellentmondásos információk jelentek meg a korhatárral kapcsolatban: először azt hallottuk, hogy az új határérték 17 év lesz, majd ezt kormányzati körökből gyorsan cáfolták, és azt sugallták, hogy marad a 16. Teljes a bizonytalanság, de nem csak a korhatár tekintetében. Mindenki tudja, hogy a szakközépiskolai (korábban: szakmunkásképző) és a szakgimnáziumi (korábban: szakközépiskola) keret nem vonzó sem a szülők, sem pedig a gyermekek számára. Szimpla átkeresztelés történt csupán, miközben a társadalom többsége előtt már világos, hogy a.) a szakközépiskolai képzésben nagyon magas a lemorzsolódás, b.) a szakgimnáziumokból nívós felsőoktatási intézménybe szinte lehetetlen bekerülni, c.) aki teheti, az a hagyományos gimnáziumok felé orientálja gyermekeit. A statisztikai adatok is ezt támasztják alá. Most – megint csak megtévesztés gyanánt – ismét „feltalálják a meleg vizet”, és vissza akarják hozni a technikusi képzést. Ez átgondolt – újrastrukturált – tanterv keretében persze nem volna ostobaság, de ha megint csak a nevekkel játszanak, akkor köszönjük, abból nem kérünk.
Az ezredforduló után született generáció tehát várhatóan 48-52 évig lesz nyílt munka-erőpiaci szereplő, adó- és járulékfizető állampolgár. Fél évszázadnyi munkaviszonyt várnak/várunk el tőlük, de magas színvonalú iskoláztatásukra nincs elég pénz, nincs elég idő. Megy a propagandaszöveg a születendő gyermekek fontosságáról, hétpontos – évente több száz milliárd forintba kerülő – demográfiai program van kibontakozóban, de a már meglevő gyermekeink nevelése/oktatása/képzése mintha nem lenne fontos.
Kedvezőtlen népesedési trendek érvényesülése esetén fokozottan kell(ene) figyelnünk minden egyes gyermek sorsára. A már megszületettekére is. Nem szabad, hogy elkallódjanak, nem lehet 16 évesen elengedni a kezüket. Szívem szerint azt mondanám, hogy 20 éves korukig – szinkronban a XXI. századi követelményekkel – szinte csak készségeik fejlesztésére és az ismeretanyag megszerzésének, illetve feldolgozásának módszerére volna szabad koncentrálni. Nem győzőm hangsúlyozni: tizenkét év megfontolt iskolai befektetés ötven évnyi társadalmi hasznot hoz. És ez csak a nyers, talán sokak számára nem is szimpatikus megközelítés. Hisz’ írhatnék az emberi kiteljesedésről, a tanítás (!) és a tanulás örömeiről, a lelki és a fizikai egészség megalapozásának szükségességéről, a művelt és öntudatos polgár fontosságáról. A jövő felmérhetetlen lehetőségeiről.
Vissza a jelenbe. A nemzetközi és hazai felmérések elkeserítő adatai a szomorú tapasztalatokat igazolják, hiába harsog sikereket a központi kommunikációs brigád. A munkaerőpiac szereplői (elsősorban a vállalkozók), a szaktudományi képviselők és a gyakorló pedagógusok egyöntetűen állítják: a magyarországi középfokú oktatás – ezen belül a szakképzés - a válság jeleit mutatja. Nincs pedagógiai végzettségem, nincs tanítási gyakorlatom, nem vagyok a nevelés/oktatás/képzés bonyolult viszonyrendszerének ismerője, így nem lehetek annak hiteles elemzője sem. De aggódó nagyszülőként megvan a magam véleménye minderről.
De mi van azoknak a felelősségével, akik kiagyalták a korábbi szisztéma gyors, nem szakmai alapokon nyugvó felforgatását, és avatatlan kézzel „nyúltak bele” a középfokú oktatás rendszerébe? Nos, az elkövetők korrekt számadás, a sikertelenség beismerése és a szükséges korrekciók elrendelése helyett rapid módon pályát váltottak, és mindent elsöprő rohammal megkezdték a felsőoktatás szétdúlását is. Jaj a legyőzötteknek!