Mondják: az amerikaiak, miután minden rossz megoldást kipróbáltak, általában próbálkoznak a jóval is. Itt, Európában az a hagyomány, hogy csak akkor gondolsz végig valóban alaposan valamit, ha már eljutottál a legrosszabbhoz. Az alábbiakban azt javaslom; a végiggondolással jussunk el a legjobbhoz!
AZ Európai Parlamenti választásokról beszélek, és egy közös lista mellett érvelek. Még nincs késő. Számomra felfoghatatlan, hogy 2018. április 8. éjszakája után az ellenzéki pártok miért bíznak jobban az állami szavazatszámlálásban, mint egymásban és a bizonyítottan jó kutatási eljárásokban? Mert kérdezem: mit fog gondolni a Momentum, ha a 4,97 százalékos adattal szembesül, és mennyire fog örülni esetleg a DK az 5,07 százalék eredménynek? Pedig ennek igen nagy a kockázata.
Most az ellenzéki pártok ott tartanak, hogy külön indulnak, és ebből akár a figyelmet kilenc felé fogácsoló önálló ellenzéki lista is lehet akár. Szerintem rossz az irány. Van más megoldás. Legelébb az lenne szükséges, hogy a már sok belső harccal kimunkált ellenzéki pártlisták vezetőiből készüljön – akár sorsolás útján, vagy az abc nyomán – egy közös lista. A pontos hely majdnem közömbös, a végén 15 helynél több úgysem játszhat, és a végleges mandátumátvételt, a belső osztozkodást nem is a listán lévő pozíció határozná meg.
A Jobbikot szükségtelennek és indokolatlannak látom bevonni, az LMP létének oka a közös fellépés vagy siker megtorpedózása, tehát szerintem ők se játszanak. Mások beléphetnek (Kétfarkúak, Liberálisok) a közös és egyetlen valódi ellenzéki alternatívát jelentő listára, és megegyezhetnek a következőkben:
1. Mindenki hirdeti a saját programját, népszerűsíti a listavezetőjét, és a közös lista megszavazását kéri híveitől. Valamint azt, hogy az őt elérő kutatóknak a választója mondja meg, melyik ellenzéki párt híveként szavazott a közös listára. A kampányban a kevés anyagi erőforrás egyesíthető, az egymás elleni testvérharc felfüggeszthető.
2. Hogy az aznapi vagy előző estés kutatás, amely az egységes lista támogatói között kimutatja a pártok valós támogatottsági arányait, egy klasszikus exit poll, vagy más, kellően auditált és az érintett pártok által elfogadott és felügyelt kutatás lesz-e, az már mindegy. Egy 5000 fős, szakmailag korrekt minta erősen 1 százalék köré szoríthatja a mérési hibát.
3. A kutatás költségei pontosan megbecsülhetők: 15-20 millió forint. Ezt áprilisban nagy biztonsággal össze lehetne szedni azoktól az állampolgároktól, akiknek országos többsége bizonyítottan közös listát igényel, de követelni nem tud.
Ha ezt az eljárást követnénk, akkor nem fenyegetne az akár több pártnál is 5 százalék alatti támogatottság miatt szavazat és mandátumvesztés. Sikerülne maximalizálni az ellenzéki támogatottságot, és ennek sikere lélektanilag mindennél fontosabb az önkormányzati választások előtt. Közben kialakulnának azok a belső arányok, ahogy az őszi jelöléseken az ellenzéki pártok majd megosztozhatnak. És éppen ez alapján mennének Brüsszelbe a képviselőik: kinek hány hely jut, annyi képviselő a saját pártlistájáról.
Sajnos ez annyira kézenfekvő és nyilvánvaló megoldás a NER álnok csapdarendszerére, eltorzított nyilvánosságára, hogy ennek elvetése esetén tényleg tovább kell gondolni: miért van ez így? S akkor aztán tényleg eljuthatunk a legrosszabbhoz. Pedig háromszor már kipróbáltuk.