Az alábbiakban nem a közel két évszázada alapított, jelenleg politikai ostrom alatt álló tudományos csúcsszervezetünkről, a Magyar Tudományos Akadémiáról lesz szó. Egy sokkal szerényebb jelentőségű, nem a legnagyobb magyar által életre hívott intézményről, a labdarúgó akadémiai rendszerről esik most rövid értekezés. Elöljáróban engedtessék meg némi szómagyarázat. Az akadémiai jelző – legalábbis eddig – a magyar nyelvben a magas szintű teljesítményt, a kiemelkedőt, a nemzetközi mércével mérhetőt jelentette.
Tizennyolc éve lépett be a magyar labdarúgás utánpótlás-nevelésébe a legtehetségesebbeket megcélzó akadémiai képzés. Mára az ezzel foglalkozó szervezetek száma a másfél tucatot is meghaladja. Lényege: kollégiumi elhelyezés, a napi kétszeri edzéshez, az edzőtáborokhoz, a hazai bajnoksághoz, a nemzetközi programokhoz igazodó iskolai-tanulmányi elfoglaltság, a reménybeli külföldi szerződést olajozó nyelvtanulás, a nagy fizikai terhelést lehetővé tevő étkezés, kiemelt orvosi felügyelet, stb. Nem olcsó mulatság…
A kezdeti évek – mint mindenütt, és érthetően – útkereséssel, a külföldi minták hazai adaptálásával teltek el. Gondolom, ezért méltányos, ha csak az említett időszak második felétől nézzük a teljesítményt. Ugyancsak korrektnek vélem, ha a rendszer eredményességét a több éves akadémiai előélettel felnőtt korba lépő játékosokon kérjük számon: a tizenkilenc éves korosztály Európa-bajnoki szereplése tükrében.
A 2010-2018 közötti kilenc évben Magyarországnak egyszer (2014) sikerült a legjobb nyolc közé eljutnia. Közben a portugálok ezt hétszer, a szomszédok közül az osztrákok és a szerbek négyszer, a horvátok és az ukránok háromszor abszolválták. Csak érdekességként: a magyar produktumra – többek között – az izlandiak, az észtek, a litvánok és a finnek is képesek voltak. Tao, stadionépítési megalománia, a labdarúgás közvetlen és közvetett politikai-kormányzati megszállása nélkül. Némi malíciával jegyzem meg, hogy amikor még nem volt a napjainkat jellemző görcsös, igen sok közpénzbe kerülő, ám sikertelen akarás, 2006-ban az U17-es korosztály ötödik, 2008-ban az U18-as harmadik helyen végzett az Európa bajnokságon. Nem szólva húsz éveseinkről, akik bronzérmet nyertek a világbajnokságon. A közismert magyar fordulattal is élhetnék: lám-lám, a pénz nem minden. Főleg, ha dilettáns akarnoksággal vegyül.
Azért ne lépjünk túl ilyen könnyen a pénz mérhetetlen mennyiségén. Ha összeadjuk a magyar fociba ezen időszakban bezúdított forintesőt (tao, labdarúgásra fordított egyéb közvetlen és közvetett központi-önkormányzati költségvetési tételek, szponzorációk, hirdetések, tv díjak, stb.), az az ezermilliárdot is meghaladja. Ennek fényében az eredmény több mint lesújtó. Válogatottunk tartósan a világrangsor félszázadik helye közelében tanyázik, enyhén szólva nem volt diadalmenet egyszeri szereplésünk a legutóbbi kontinens bajnokságon, miként klubcsapataink is rendszeresen a futottak még kategóriába soroltatnak a nemzetközi kupákban. Sajnos kihagyhatatlan: rendszerünk e tizennyolc év alatt egyetlen olyan játékost sem tudott kibocsátani, aki valamelyik topbajnokság élklubjában meghatározó labdarúgó lett volna. Szemben számos kis lélekszámú, szegény, különösebb futball tradíciókkal nem rendelkező országgal. De félre ezekkel az állandó kitekingetésekkel, nézzük, mi van itthon.
Tizenkét csapatos nemzeti bajnokságunk, mondhatni, teljes érdektelenség mellett zajlik. Fehér hollónak számít, ha egy-egy bajnoki forduló átlag nézőszáma súrolja a háromezret. Ezt a produktumot mintegy háromszáz, nem kevés esetben vérlázító javadalmazásért szerződtetett játékos és szakmai stáb állítja elő.
Majd két évtizedes akadémiai képzésünk kegyetlen látlelete, hogy a „magyarprofi” bajnokságban tizennyolc évi „akadémiázás” után több mint száz, többnyire másod-harmad rangú légiós alkalmazására szorulunk az olyan-amilyen üzletmenet fenntartása érdekében. Hiányzik a nemzetközi eredményesség, katasztrofálisan foghíjasok az új stadionok lelátói is. Vigasz lenne, ha elmondhatnánk, hogy labdarúgásunk azért mind jobban teljesíti legfontosabb társadalmi küldetését, azaz nagyon sok fiatalnak, felnőttnek kínál rendszeres testedzési lehetőséget, egészséges szabadidős szórakozást. Azonban itt is mellbevágó a valóság. A környező országokban jóval nagyobb, lakosságarányhoz viszonyítottan pedig esetenként többszörös az igazolt játékosok száma. Hajrá, MLSZ!