Miközben sétálunk akár itthon, akár távoli városban, többnyire nézelődünk. És ezalatt vajon mennyire vesszük észre a szobrokat? No jó, külföldön talán tudatosan is figyeljük őket, idehaza azonban nagyon ritkán. A hadvezéreket, kerek tomporú, ágaskodó lovukon, amint hősiesen intenek előre a légbe. A politikusokat, amint talapzatukon ágálva kábítják a népet. És a tudósokat, művészeket, akiknek többnyire csak egy szerény oszlopocskán álló büszt jut. Vagy olykor még az sem, csupán egy emléktábla, amit rendszerint senki sem olvas el. Még egyes színészek jobban járnak, mert híres szerepükben örökítik meg őket.
Micsoda életutak!
Egy most megjelent, roppantul érdekes, tanulságos és ráadásul még külalakjában is szép könyv kapcsán jutott mindez eszembe. A tudós Hargittai-házaspár, akik maguk külön-külön is a kémiai tudomány nemzetközileg elismert művelői, szakkönyveik mellett már tucatnál több, nagyon fontos, egyúttal izgalmas ismeretterjesztő műnek a szerzői. Interjú-köteteikben – szakmai ismertségükből fakadóan – páratlanul érdekes beszélgetések sora jelent meg a tudomány világának kiemelkedő képviselőivel. Más műveikben pedig kiemelkedő tudósok életrajzai szerepelnek. (Sőt, már a mostani sétájuk is a harmadik, megelőzte egy budapesti és egy New York-i, amelyek 2015-ben, illetve 2017-ben jelentek meg). Ebben a kötetben nagyon sok szobor és emléktábla tiszteleg az orosz tudomány egykori (nagyobb részben XX. századi) mesterei előtt. A lényeg nem az, hogy képen láthatjuk őket, hanem hogy mindegyikhez tömör életút-leírás is tartozik. És milyen életutak!
A moszkvai sétán több száz, közel ezer szoborral és emléktáblával ismerkedhetünk meg. Ennél is fontosabb, amit a szobrok gazdáiról megtudunk, közülük nem egynél – sajnos – nagyon izgalmas adatokat, történéseket is. Hogy miért sajnos? Merthogy nagyon sok, a sztálini éra alatt alkotó tudós mellett ez áll: apját, bátyját elhurcolták, gulágra került, sőt kivégezték. Nem kevés közülük pedig a szovjet időkben nem is nagyon titkolt, intézményesült antiszemitizmus miatt szenvedett, és csak kiemelkedő tehetsége révén dolgozhatott, alkothatott. No persze szükség volt rájuk a szovjet atom- és hidrogénbomba megalkotásához, a repülőgépek tervezéséhez, fejlesztéséhez, az űrkutatáshoz. Nem egy esetben azonban a könyörtelen diktatúra még így is lesújtott. Tupoljev, a híres Tu-repülőgépek atyja is példa erre. Róla ezt olvashatjuk Hargittaiék könyvében: „Andrej Ny. Tupoljev különleges pályát futott be, amely azonban a sikeres szovjet tudósok és technológusok körében nem számított szokatlannak. Repülőgép-tervezőként indult, de 1937-ben koholt vádak alapján letartóztatták. Kollégái közül volt, akit kivégeztek, de Tupoljev megúszta tízéves börtönbüntetéssel.” Nos, Tupoljevnek szerencséje volt, mert a továbbiakban egy saraskában, vagyis speciális, tudósok, mérnökök számára létesített, könnyített börtönben - kényszermunkatáborban - dolgozhatott. (Ajánlott irodalom a saraskához Szolzsenyicin könyve, A pokol tornáca.)
Hasonló utat járt be Szergej Pavlovics Koroljov, akit szokás a szovjet űrkutatás atyjának nevezni. Ismét idézet a könyvből: „A sztálini terror 1938-ban érte el Koroljovot, koholt vádak alapján letartóztatták, megkínozták és állítólag ekkor törték el állkapocs-csontját. 1940-ben nyolc év börtönre ítélték. Koroljov Tupoljev alatt dolgozott egy speciális táborban, és a fegyveres erők számára tervezett berendezéseket, köztük rakétahajtóműveket. 1944-ben szabadon engedték, de nem rehabilitálták.” Mondhatnók, talán mégsem olyan életpálya, amely igazán illik egy zseniális tudóshoz. Ahogyan az ugyancsak zseniális, későbbi Nobel-díjas Lev Davidovics Landaué sem az. Idézem: „Landaut 1938-ban letartóztatták, egyéves embertelen körülmények között töltött fogva tartása idején csak az mentette meg, hogy fizikai problémákon gondolkodott. Szabadulásakor négy kész tudományos dolgozat várt a fejében arra, hogy lejegyezzék. Azért engedték szabadon, mert Kapica kezességet vállalt érte”. Egyébként az ugyancsak Nobel-díjas Pjotr Kapica sorsát is a diktatúra torzította el. A cambridgei Cavendish Laboratory munkatársaként évente hazalátogatott. Aztán 1934-ben nem engedték vissza, hiába küzdött érte tudományos főnöke, Ernest Rutherford. De Kapicának legalább felépítettek a Szovjetunióban egy kutatóintézetet, amelyet ő vezethetett.
Készséges kiszolgálók
Mint mindenütt persze, voltak készséges kiszolgálók, még a tudósok között is. Például Lev Pontrjagin, aki egyébként nagyon nagy matematikus volt. Ezt olvashatjuk róla: „Elkötelezett antiszemita volt, aki mindent megtett azért, hogy még a legkiválóbb szovjet matematikusokat is megakadályozza abban, hogy részt vehessenek nemzetközi konferenciákon és megválasszák őket akadémikusnak”. Igaz, a kiváló, ifjú korától vak matematikus egyáltalán nem számított egyedülinek e tekintetben. Közéjük sorolható például a nála sokszorta kisebb tehetségű Ivan M. Gubkin, aki egyébként művészileg igencsak gyenge, de nagy méretű szobrot kapott a róla elnevezett egyetem kertjében, sőt, még emléktábla is jutott neki. Gubkin bányamérnök volt, a szovjet hatalom készséges kiszolgálója, aki „tevékeny részt vállalt a tudósok elleni intézkedésekben. Voltak, akiket halálra ítéltek és kivégeztek, voltak, akik hosszabb börtönbüntetést kaptak, és voltak, akik egyszerűen eltűntek. Az üldöztetések akkor értek véget, amikor a Tudományos Akadémia tagságának összetétele már megfelelt a kommunista párt elvárásainak” – írják a szerzők.
Hosszan lehetne idézni a könyvből a szovjet, majd a széthullás utáni orosz időkből a szobrokat, emléktáblákat, illetve az ábrázolt személyek nagyon sok esetben furcsa, sőt tragikus életútját. E sorban mindenképpen emlékezni kell a világhírű genetikus, Nyikolaj Ivanovics Vavilov sorsára, arra, hogy az emberi életutakra nézve milyen rettenetes, amellett saját országára mennyire káros hatása lehet annak, ha a hatalom tevőlegesen beavatkozik a tudományba. Sztálint, sőt később Hruscsovot is elbűvölte egy magasabb szinten alig képzett sarlatán, Trofim Gyenyiszovics Liszenko. Sugallatára a genetika átkos, betiltott tudománnyá vált, művelői pedig a nép ellenségévé. Kettős elborzasztó következménye lett Liszenko tevékenységének. Egyrészt genetikusok sora került börtönbe, gulágra, akár kivégzőosztag elé, köztük a világhírű Vavilov is. A másik hatalmas kár az egész társadalmat érintette, mert a szovjet mezőgazdaság és állattenyésztés végletesen lemaradt nemcsak az élenjáró országok, hanem még a közepesek mögött is. (Csak egyetlen példa: a Szovjetunió még a brezsnyevi időkben is rendszeres gabona-behozatalra szorult, az amerikai gazdák nagy örömére.) Döbbenetesek ma is a Vavilov sorsáról írott sorok: „Amikor 1940-ben letartóztatták, sorsa már eldőlt, de még brutális vallatásoknak tették ki. Végül mindent beismert, amit csak a hatóságok akartak, és halálra ítélték. Hónapokig várta a kivégzést, de az utolsó pillanatban kegyelmet kapott. Ez azonban már túl későn jött (…), 1943-ban a szaratovi börtönben halt meg. Jeltelen tömegsírba temették”.
Felügyelt Akadémia
1991-ben felbomlott a Szovjetunió. A határok részben kinyíltak és rengeteg kutató távozott külföldre. Persze maradtak is számosan, miközben színre lépett egy új generáció is. És vajon milyen lett a sorsa Oroszországban a mai tudósoknak? Némi választ erre is kapunk Hargittaiék könyvében, amikor az Orosz Tudományos Akadémia (OTA) jelenlegi helyzetéről olvasunk. Az orosz kormány létrehozott 2013-ban, tehát a közelmúltban, egy hivatalt, a Tudományos Szervezetek Szövetségi Ügynökségét, és az OTA-t ennek felügyelete alá rendelték. Idézem: „Az ügynökség élére egy pénzügyi szakembert neveztek ki. Azután, 2014-ben törvény intézkedett arról, hogy az OTA több mint ezer intézményét az ügynökség felügyelete alá vonják”. Több, mint ezer intézményt, benne több száz kutatóintézetet, amelyek némelyike korábban és ma is kiemelkedő eredményeket mutathat föl! Korábban munkám kapcsán magam is jártam nem egyben, a balti országoktól kezdve, a két fővároson át Szibériáig és a déli köztársaságokig. A legtöbb helyen igen jelentős kutatómunka folyt, kiemelkedő szakemberekkel. Amit bizonyít, hogy – mint említettem -- a Szovjetunió felbomlása után a kutatók szinte tömegesen távoztak Nyugatra, főleg az USA-ba, és mindenütt meg is állták a helyüket, többségük kiváló eredményekkel.
Ez a mostani államosítás azért is figyelemre méltó, mert még a sztálini időben is volt valamennyi tekintélye az Akadémiának (akkor még minden tagköztársaság saját akadémiával büszkélkedhetett, orosz nem létezett, csak szovjet). Sőt, ezt írják Hargittaiék: „A poszt-sztálini időkben akadémikust már nem lehetett kizárni az akadémiából, még ha valamilyen, a hatalomnak nem tetsző cselekedete miatt már akár a munkahelyéről is eltávolították.”
Mindenesetre az OTA államosítása jól mutatja, hogy a központosított hatalom nem híve a tudománynak, mert nem hogy híve, hanem inkább ellensége az önálló gondolkodásnak. Esetenként ki- és felhasználhatja a tudósokat, a tudomány eredményeit, mint például az atombomba kidolgozásakor vagy az űrkutatásban, bizonyos engedményeket is adhat, de végső soron minden diktatúrának ellenszenves a tudomány művelőire jellemző gondolkodás. Ezért látják célszerűnek a hatalom birtokosai, hogy akár adminisztratív módon is maguk alá vonják a tudományos kutatás szervezeteit, miközben államosított intézményeiket, objektumaikat üzletileg is jól hasznosítható célokra elkobozzák.
A példákat napjainkból is folytathatnánk.
(Hargittai István—Hargittai Magdolna: Moszkvai séták a tudomány körül. Akadémiai Kiadó. 2018.)
