A nagy kérdés az, mihez kezdjen az ember az életével, ha egy csomó dologban tehetséges. Például kitűnően játszik trombitán és vadászkürtön, népitáncol, verset mond nagy átéléssel és egész jó időket fut hosszú távon. „Színész vagy tanár akartam lenni” – mondja Bobori Gyula, úgyhogy szinte természetes volt, hogy egy vegyipari szakközépiskolába jelentkezett, ahol akkoriban angol nyelvű idegenvezető-képzés is indult. A ’90-es évek elejéről beszélünk, ne csodálkozzunk, voltak annak idején nagyobb furcsaságok is. „Az én generációmnak egyébként is rengeteg gondja volt a pályaválasztással. Nem voltak egyenes utak: kamaszkorunk közepén jött a rendszerváltás, ránk ömlött a szabadság. Volt valami vibrálás akkoriban, egy csomóan nem ott kötöttünk ki, ahová igyekeztünk.” Ő például éppen hazafelé igyekezett – az érettségi után –, amikor belebotlott egy óvodába. „Tényleg így volt. A mai napig nem tudom, miért gondoltam úgy, hogy be kell mennem, és jelentkeznem kell. Olyan volt, mint amikor a későbbi feleségemet megláttam a buszmegállóban: tudtam, hogy ez a lány kell nekem.”
Óvoda, kaszinó, óvoda
Volt azért egy kis közjáték a két esemény között, tudniillik felvételizett a tanítóképzőre, ahová egy pont híján nem vették fel. Ahogy meséli, ez volt élete első komoly kudarca.
Az alig 19 éves srác ilyen előzmények után került be egy gyakorló óvodába (az akkori óvónőképző növendékei szerezhettek ott tapasztalatokat). Nagyon örültek neki, de persze komolytalannak tartották. „Egyrészt fogalmam sem volt arról, mit csinál egy óvó bácsi, másrészt kölyökképem volt (most is az van – a szerk.), és egyébként sem hitték, hogy megmaradok ezen a pályán. Inkább csak örültek annak, hogy lesz ott egy srác, aki majd délutánonként elviccelődik a gyerekekkel. Tévedtek. Gyula, a „kép nélküli óvó” rengeteget tanult és végzetesen beleszeretett az óvodába. Egy évvel később jelentkezett a tanítóképző óvodapedagógiai szakára, és ezúttal fel is vették.
„Nem érdekelt, hogy ki mit gondol rólam. A sztereotípiákkal már akkor sem foglalkoztam, a barátaim pedig mindig nyitott, elfogadó emberek voltak, sosem cikiztek a választásom miatt. Inkább jópofának tartották. A társaságban addig én voltam a trombitás gyerek, most én lettem az óvó bácsi.”
Persze a dolgok sosem mennek úgy, ahogy az ember eltervezi, Gyula például egy évvel később otthagyta a főiskolát. Nem megunta, inkább kétségei támadtak. „Volt egy év kilengésem. Mocorgott bennem, hogy ez mégsem lesz jó szakma, ezzel nemhogy a családomat, magamat sem fogom tudni eltartani. Pénzt akartam keresni. Sokat. Akár úgy is, hogy elmegyek a világ végére, meggazdagszom, aztán hazajövök, és csinálom, amihez kedvem van.” Akkoriban nyílt az első kaszinó. A félig kész óvó bácsi elvégzett egy krupiétanfolyamot. Az volt a terv, hogy felül az első óceánjáróra, és irány a nagyvilág. Nem sokkal a hajó indulása előtt édesanyja beteg lett, tehát maradt. Év közben volt, a főiskolára nem mehetett vissza, és hát kellett a pénz is, úgyhogy kipróbált egy sor szakmát. Volt bútorüzletben diszpécser és fegyvermester is, de vágyott vissza az óvodába. „Sehol nem volt szükség arra a kreativitásra, ami bennem volt, és tudtam, hogy az egyetlen hely, ahol jól érzem magam, az az óvoda. Itt végre nem kellett döntenem, mihez kezdjek a tehetségemmel. Egyszerre énekelhetek, táncolhatok vagy futhatok, amire éppen szükség van.”
Nem villanyszerelő
Akkoriban ismerkedett meg Mónival (tudják, a lány a buszmegállóban), aki egyből beleszeretett a különös fiúba. „A lányok mindig keresik a különleges pasikat. Úgy látszik, én is ilyen voltam neki. Bár szerintem nem a szakmám vonzotta, inkább a humorom és az élethez való viszonyom.” Gyula tényleg örök optimista. Kellett is az optimizmus ahhoz, hogy gyakorlatilag egyetlen fillér nélkül összekössék az életüket, és családot alapítsanak.
„Eltervezed, mondjuk, hogy villanyszerelő leszel. Ez a te döntésed, nem biztos, hogy bármi köze van hozzá a családodnak, a felségednek. Ez a pálya viszont nem az, amit családi háttér nélkül is lehet csinálni. Nekem szerencsém van, a feleségem mindig ott volt mellettem, amikor dönteni kellett folytatásról, vagy munkahelyváltásról.” Gyula az ezredfordulón diplomázott, de akkor már nemcsak Mónival, hanem az akkor érkező első gyerekükkel is „meg kellett beszélni”, hogyan tovább. Móni akkor volt 20 éves.
„A barátaink nem tartottak normálisnak. A mi generációnk akkoriban inkább kivárt. Hogy hátha igazuk lesz anyáinknak, és egyszer majd tényleg jó lesz. Mi nem vártunk ki, belevágtunk.” (És meg sem álltak négyig.)
Szerencséjük is volt, Gyula pillanatok alatt talált munkát egy magánóvodában. Pályatársaihoz képest nem is keresett rosszul, ahogy mondja, eleget ahhoz, hogy el tudja tartani a családját. Tíz évig dolgozott a Micimackó Kuckójában, és eldöntötte: marad a pályán. Közben elvégezte a közoktatás vezetői szakot a Műegyetemen, mert szeretett volna előrelépni. Végül egy kényszerű költözés igazolta, hogy jól döntött: új munkahelyén kapacitálták, pályázzon meg egy állami tagóvoda vezetői állást, amit el is nyert.
Mi van a lába között?
„Kizárólag nők között dolgozni elég magányos dolog. A túlélés intelligencia kérdése. Már majdnem húsz éve gyakorlom, és csak annyit mondhatok, tudni kell mikor elhallgatni” – osztja meg tapasztalatait Gyula, aki szerint a kollégák gyanakvása semmi ahhoz képest, amit néha a szülőktől kap. „Biztos, valami baja van, férfi létére óvodában dolgozik” – mondják, vagy inkább gondolják. Volt egy apuka, aki kerek perec megmondta, borsódzik a háta attól, hogy a gyerekével egy pasi foglalkozzon. Aztán a legjobb haverok lettek. Körülbelül akkor, amikor kiderült számára is, hogy a fia ettől nem kezd el babázni, és nem kér hajcsatot a reggeli öltözésnél. „Ez nem genderkérdés, inkább arról szól, hogy a szülők többségének fogalma sincs arról, mi történik egy óvodában reggeltől délutánig. Nem tudják felmérni, milyen érték egy jó óvodapedagógus. Ha ez az apparátus nem nevel ki egy jó gyerekanyagot az iskoláknak, azt egy egész generáció sínyli meg. A gyerekek az óvodában eltöltött években a legfogékonyabbak, itt dől el szinte minden. Ebből a szempontból teljesen mindegy, mi van egy pedagógus lába között, a lényeg, hogy tudjon bánni a gyerekekkel.”
Bobori Gyula hisz a nemi szerepek fontosságában, de nem úgy, ahogy mostanában vitázni szeretnek róla. Amikor például az elnevezésről kérdezem (hogy tudniillik szinte minden szakmának megvan az egyenrangú női megfelelője, míg az óvónőnek a kedveskedő és kicsit komolytalan óvó bácsi jutott), egy meglepő fordulattal azt mondja: szerinte a pedagógia alapvetően férfi pálya.
Mégpedig a mentalitásuk különbözősége miatt. „Ha egy nő kemény akar lenni, akkor a nőiességgel nem önazonos szerepet vesz föl. Egy őrmester típusú, kemény, fegyelmező tanárnő vagy óvónő nem biztos, hogy szimpatikus. Viszont a gyerekek ösztönösen engedelmeskednek a férfinak. Ez nem zárja ki az érzelmi viszonyt a gyerekekhez. Elismerés, simogatás, teljesítmény nélkül is jár nekik, egy férfi óvodapedagógustól vagy tanítótól is, mert így érzik magukat biztonságban.” A legtökéletesebb felállás egy óvodai csoportban – szerinte – egy férfi és egy nő. Méghozzá azért, mert az hasonlít legjobban egy optimális családhoz, amiben a gyerek ösztönösen jól érzi magát. „Nem azt mondom, hogy ez az egészséges, csak azt, hogy ez az optimális. Ma már annyiféle családban nevelkedhetnek boldog gyerekek, de tapasztalatom szerint ebben a felállásban érzik ösztönösen magukat a leginkább komfortosan. Ez nem jelenti azt, hogy a lányoknak csak a lányszerepre kellene készülniük, a fiúknak meg a férfiszerepre. Ha egy kislány motorozni szeretne, egy kisfiú pedig kézimunkázni, azt ugyanúgy bátorítani kell. És ki mondhatja meg azt, hogy egy férfi nem lehet óvodapedagógus? De tény, hogy bizonyos dolgokkal ösztönösen engem keresnek és nem az óvó nénit. Például, ha igazságot kell tenni, vagy szétválasztani két verekedőt. A béketeremtés – úgy látszik – apa dolga.”
Gyakorló óvodapedagógusokat ma még hiába keresünk a száz leggazdagabb magyar listáján (és gyanítom, bármilyen hasonló listán), de hiányszakmáról lévén szó, bizonyos településeken és intézményekben egészen tűrhetően megfizetik őket. Feltéve, hogy a tűrhetően alatt azt értjük, hogy mindig van mit enni, és fedél az ember feje felett. Sőt! Ma már ott tartunk, hogy Gyula felesége, Móni is belekezdett az óvodapedagógiába. Szarvasra jár főiskolára, és ha végez, egy valódi hiányszakma lesz a kezében. „Egyelőre nem akarja otthagyni a munkáját, de biztonsági tartaléknak pont jó” – mondja a büszke férj, aki nem titkolja, hogy számukra a pénz ma már másodlagos.
„Valahogy így lettünk nevelve. Erősen fogjuk egymást, és arra koncentrálunk, ami igazán fontos. Ezért például távol tartjuk magunkat a politikától. Van tévénk, de nem nézünk hírműsorokat. Homokzsákokkal szépen körberakjuk a házunkat, és nem foglalkozunk azzal, ami kint történik.”
Nem ártana persze, ha még a mostaninál is jobban megbecsülnék az óvodapedagógusokat. Mondjuk úgy, ahogy Finnországban, ahol a pedagógiai fizetési piramis éppen fordítottja a miénknek: „egy óvó bácsi ott jobban keres, mint egy középiskolai tanár, mert a döntéshozók is tudják, hogy itt dől el sok minden.”
