A mai reggelnek semmi köze nincs más kómás reggelekhez, amikor ötször választom egymás után a „még alszok öt percet”, s hatodszorra már csak azért nem, mert lehetetlen. Egyszerűen nem ad több alvási lehetőséget a program. Ez a reggel teljesen különlegesnek indult, mert a szokásos ébresztő tilinkolás helyett a mobiltelefonomból az Oh, Happy Dayt zengte egy egész gospelénekkar azzal a fergeteges energiával, lendülettel és örömeksztázissal, amilyennel az ilyen gospelénekkarok rendelkeznek. Szóval, Oh, Happy Day, Jézus lemosta a bűneimet, megtanított engem látni, imádkozni és boldogságban élni mindennap. Az ilyen reggeleken egy juhéval ki lehet pattanni az ágyból, nem kimászni, s a tükörbe nézés is könnyebben megy, nem kell esküdözni, hogy mától életvitelváltás, éjfél előtt alvás, satöbbi. A kávéfőző Oh, Happy Dayt kotyog, meg a kakaó is a mikrohullámú sütőben, miközben sisteregve kicsordul a fekete macskás bögréből, s végigfolyik a bögrefület imitáló macskafarokon, mint minden reggel. Én is az Oh, Happy Day ritmusára hajladozva mosok fogat, öltözködöm és próbálom minden lehető és lehetetlen helyről előkeresni a kulcsomat, a pénztárcámat és a mobiltelefonomat. Az ilyen reggeleken az sem zavar, hogy még mindig ott poshadok az ötutcányira levő alapiskolában gyermekpszichológusként.
Tulajdonképpen nincs okom panaszra, mert pályaválasztási tanácsadáson kívül további izgalmasabbnál izgalmasabb eseteket oldok, mint például hiperaktivitást, viselkedészavart, drogfogyasztást és extrabónuszként snassz kis mezei neveletlenséget. Ilyenkor azért sem sírok a párnába, hogy már tizedszer adtam be a kérvényemet a Pszichológus Központba, miszerint egyedi szakképzettségem van az interaktív pszichodramatikus játékterápia terén és véleményem szerint ez még hiányzik a központ gyerekpszichológiai portfóliójából stb. stb. stb. Rég dédelgetett álmom, hogy gyermekseregek jövőjét mentem meg a játékterápiámmal. Vannak önzőbb álmaim is, például, hogy végre rám találjon. Ki? Hát Ő. És nem annak ellenére, hogy pszichológus vagyok, hanem éppen azért, hogy az vagyok. E téren voltak komolyabb próbálkozásaim. Három alkalommal már sikeresen be is költözött hozzám az igazi. Aztán egy kómásabbnál is kómásabb reggelen mindhárom esetben arra ébredtem, mit keresek én ez mellett a férfi mellett? Halvány ötletem sem volt. Lelkizéssel, sírással és egyéb női praktikákkal próbáltam megmagyarázni, hogy a hiba az én készülékemben van, mert ők totál pompás pasasok, amit maximum két hét után szerencsésen meg is értettek, s azzal vágták rám az ajtót, hogy isten úgyse, pszichológusnővel soha a büdös életben. Hát azóta is várom Őt. Nem mintha hiányt szenvednék hódolókban, randevúajánlatokban, virág- és bóközönben. Nem. Tele vagyok kedvesebbnél kedvesebb apukákkal, poszttinikkel és olyan férfiakkal, akik számomra láthatatlanok. Naivul randizok is. Aztán rájövök, hogy a poszttinik, mármint az izgalmas húszévesek apakomplexusom miatt továbbra sem hoznak lázba, sajnos. Az elsőre láthatatlan férfiak pedig nem lesznek az első randi után jobban láthatók. A legtöbbjük igazán jó fej, csak nem az én hullámhosszomon sugároz. Hja, az apukák, az apukák pedig, no pasarán. Egyszóval várom Őt. Hát ma ez sem izgat túlságosan. Oh, Happy Day, ez a nap más, beülök a kis ütött-kopott bogaramba, s bár törött szélvédővel, de boldogan repesztek a konferenciára, ahol én is előadok. Interaktív pszichodramatikus játékterápia, győzelem! A joghurtos reklámplakátról nekem integet a kislány, én is visszaintek, s hirtelen kiugrik elém egy fekete macska. Satufék, bedöglik a motor.
– Szia, Lili, el sem hiszed, mi történt ma velem. Teperem magam a konferenciára, és váratlanul egy fekete macska szalad át előttem az úton.
– Jobbról balra vagy balról jobbra?
– Jobbról balra.
– Jézusom, Kriszta, remélem, visszafordultál és más úton mentél.
– Autóval, csak úgy az út közepén a reggeli csúcsban?
– Totál őrült vagy! Óriási balszerencse! Azt a fekete macskás bögrét is rég kidobhattad volna. Hányszor mondtam már? Azért nem vettek még fel a Pszichológus Központba és azért nem találod az igazit.
– Ja, tudom, hogy mondtad. Szóval bedöglött a motor és akkor a semmiből ott mosolyog rám a szőke herceg. Én továbbra is küszködöm a startolással, néha egyszerűen nem gyúl, mögöttem már idegesen dudálnak. Ő kedvesen megkocogtatja az ablaküveget, nagy nehezen letekerem, s erre benyújt egy névjegykártyát: Kisasszony, hívjon fel ezen a számon, s megoldjuk a törött üveget és a gyújtásproblémát is.
– Jé, milyen szerencse… Autószerelő volt?
– Dehogy, pszichológus. Ráadásul a konferencián bombasztikus sikere volt az előadásomnak, s a szünetben a Pszichológus Központ igazgatóhelyettese megkérdezte, hogy mit szólok egy állásajánlathoz.
– Hmmm… Biztos, hogy jobbról balra szaladt át az a fekete macska előtted?
– Tuti biztos. És tudod, ki van a legnagyobb stresszben azóta?
– Ki?
– Hát a macska. A macskababona szerint ugyanis, ha egy piros bogár előtt szalad át, amelyet egy vörös nő vezet, és a kocsi bedöglik, az óriási balszerencsét jelent.
