– Szinte mindegyik prózai írásában nehéz sors jut a szereplőinek. Gyereket egyedül nevelő, később szerelem nélkül férjhez menő anyák, árva, félárva, apát kereső gyerekek, szélsőséges helyzetekbe vetődő lányok, magányos asszonyok keresik a helyüket az elbeszéléseiben, regényeiben. Ilyennek, ilyen támasz nélkülinek látja a női sorsot?
– A legtöbb sors küzdelmes, a férfiaké is. Én talán azért írok gyakrabban ilyen helyzetekről, mert ezeket ismerem belülről, én is félárvaként nőttem fel, több mint tíz évig egyedül nevelt az édesanyám, csak azután ment újra férjhez. Ezért talán nekem a rendhagyó a „természetes” és a normális a szokatlan. A támogatás persze mindenkinek jólesik, de nem hiszem, hogy a nők jobban rászorulnának, mint a férfiak. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, hogy sokkal több férfi halt meg fiatalon, lett súlyos beteg vagy alkoholista a kortársaim közül, mint nő. A nőkön valószínűleg még ma is több a teher, ami a gyakorlati életet illeti, de a férfiaknak talán a lelki terheik növekedtek meg.
– A jövő heti számunkban lesz egy elbeszélésrészlet Szendrey Júliától, melyben egy Gyulai Pál-cikkre reflektál. Gyulai azt taglalja, ha már ír a nő, legalább írjon női témáról. Mit gondol, vannak kifejezetten női témák, női nyelvezet?
– Minden írónak van saját életanyaga, és szerencsés dolog, ha ez olyan, amit az irodalom még nem „használt el” túlságosan, márpedig a nőké egyelőre még ilyen vagy nemrégen még ilyen volt. Ha úgy értjük Gyulai Pál intését, hogy a nők lehetőleg írjanak arról is, amiről csak ők tudnak, akkor ezzel egyet lehet érteni (már ha eltekintünk attól, hogy senki nem mondhatja meg valaki másnak, az miről írjon). De azért nem hinném, hogy az, amit a nagy (férfi) írók műveiben a női létről lehet olvasni, az ne lenne helytálló. Az íráshoz nemcsak saját élmények kellenek, hanem megfigyelés és fantázia is: nem muszáj személyesen kirabolnunk egy bankot ahhoz, hogy sejtsük, mit érezhet egy bankrabló. Meg aztán mik lennének azok a kifejezetten női témák? Jó, jó, tudom, szerelem, házasság, ilyesmik, legalábbis régebben ezeket értették „női témákon”. De azért ha megnézzük például a 19. századi nagy angol nőírókat, nem is annyira a Brontë-kat, mint inkább George Eliotot vagy a kedvencemet, Elizabeth Gaskellt, hát azokban van szó mindenről: vallásról, politikáról, a munkások helyzetéről – biztos érdekelte őket mindez, ha egyszer írtak róluk.
– Egy másik nagyon fontos fókusz a műveiben az idő. Azt mondja, egyirányú utca… – ha mégis lehetne, „hogy fölfejtsd a hibás szemig a múlt kötését”, meddig fejtené fel? Felfejtené-e egyáltalán?
– Ha ez annyit jelent, hogy a „mai eszemmel” másként csinálnék-e dolgokat, akkor igen, persze, sok mindent. Ha úgy érti, hogy vannak-e olyan életszakaszok, ahová szívesen visszamennék, akkor megint csak igen, vannak ilyenek. De csak látogatóba, és nem úgy, hogy onnantól kezdve újra végig kell csinálnom az egészet. Nagyon szívesen visszalátogatnék például a saját gyerekkoromba. Vagy a fiam gyerekkorába. Bár nem is tudom... Kérdés, hogy a látogatás ideje alatt tisztában lennék-e vele, hogy ez csak egy látogatás: van egy Kosztolányi-novella, amelyikben a szeretett nő visszatér a halálból a férfihoz, de nem tudnak mihez kezdeni egymással. A dolgokhoz hozzátartozik, hogy vannak előzményeik és tartanak valahová, és ha ez hiányzik, az az időből kiemelt pillanat sem lehet olyan, mint az eredeti volt. Ugyanakkor azt is gondolom, hogy a jó állapotunkhoz nagyon fontos lenne egyfajta állandóság.
– Miben lenne a segítségünkre?
– Gondolom, abban, hogy nem kellene örökösen elszakadnunk azoktól a tárgyaktól és helyszínektől, amiket megszerettünk, amelyek jelentenek valamit nekünk. Idősebb korban már nehezebben alakulnak ki ezek a kötődések. A változás is jobban érzékelhető, ha valami közben állandó marad. Ha mindig mindent, lakóhelyet, kapcsolatokat, fel kell számolni és újat kell építeni helyette, akkor az nem előrelépés, csak körforgás.
– A Szilánkok című regényében az mondja: „…azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét. Bosszantott, igen, bosszantott, hogy a világegyetem szőröstül-bőröstül lenyelte őket…” Összerakható-e a múltszövetekből valamiféle ma is értelmezhető valóság?
– Nem is egy. A múlt olyan gazdag, hogy mindenki tetszése szerint kiválogathatja belőle azokat a tényeket, amelyek alátámasztják azt, amit amúgy is gondol. De komolyabban és ami a személyes életet illeti: az ember fiatalon valami egyszerinek, különálló személyiségnek érzi magát, aztán idősödve már inkább úgy érezzük, hogy valaminek a folytatása vagyunk, és szeretnénk megtudni az előzményeket. Gondolom, ezért kezdenek sokan idősebb korban a családjuk történetével foglalkozni.
– Van ebben valamiféle igazságkeresés is?
– Igen, hiszem, hogy van olyan, hogy igazság, és nemcsak személyes „igazságok” vannak, mindenkinek a magáé. Bár azt is tudom, hogy a mi megismerő képességünknek megvannak a korlátai. Akár az egyes emberének, akár az emberiségének általában (ha mondjuk, elektronnak születünk, egészen másképp érzékelnénk a valóságot). Azt nem tudom, hogy az irodalom úgy általában közelebb visz-e valamilyen végső igazsághoz, de abban biztos vagyok, hogy törekednie kell valamilyen, mondjuk így, objektív igazságra, nem pedig valamilyen csoport úgynevezett „igazságára” – különben egy betűt sem érdemes leírni. Talán erre az igazságra van a leginkább szükségünk ahhoz, hogy ne vesszünk el a mai világ kilátástalan helyzeteinek labirintusában.
– Vannak egyáltalán fogódzók az ilyen helyzetekre? A szereplőit nézve nem nagyon.
– Nemcsak a szereplőim, én is úgy gondolom, hogy nem sok fogódzónk akad: barátok, családtagok szeretete, ha vannak ilyenek. Vagy ha valaki igazán, mélyen vallásos, akkor persze a vallás. Különben marad a csodavárás. Leginkább megelőzni próbáljuk az ilyen helyzeteket, és erre van kínálat bőven: újabb és újabb diéták, terápiák, meditációs gyakorlatok, mit tudom én. Némelyik még akár hatásos is lehet. De azt hiszem, a testi-lelki egészség is olyasmi, mint a boldogság: „mellékhatás”, olyankor van rá a legtöbb esély, ha valami – vagy valaki – igazán fontos nekünk.
– Instant boldogságreceptekről is beszél...
– Persze, ilyenek mindig is voltak, alkoholnak vagy kábítószernek hívják őket, aztán manapság ott vannak sokak számára a számítógépes játékok, ahol egy virtuális világban valódi kockázat nélkül lehet átélni mindenfélét. Ha úgy vesszük, ilyen lehet akár a zene is vagy bizonyos esetekben akár az olvasás is: amikor azért olvasunk, hogy átlépjünk egy másik, kedvesebb világba.
A valóság sokszor nagyon ijesztő tud lenni.
– Az ok című verse végén azt írja, „Ijesztő gondolat, hogy nem pokolbéli szörnyek, nem a titáni, öncélú gonoszság karmai közt veszünk el, nem az borítja lángba a kontinenseket, hanem legköznapibb hibáink, egy kevés hiúság és makacsság, önismeretünk vakfoltja…”. Ez volna a legijesztőbb?
– Talán az a legijesztőbb, hogy az egész világgal kapcsolatban vagyunk. Mindenféle távoli szerencsétlenségekről is értesülünk, és néha már az a benyomásunk, mintha az élet kizárólag tűzvészekből, merényletekből, repülőgép- és vonatszerencsétlenségekből állna. És ami még nagyon ijesztő, ma és mindenkor, az az, hogy milyen nehéz – mondhatni lehetetlen – az embereket meggyőzni vagy lebeszélni valamiről, ami ellenkezik valamilyen érzelmi érdekükkel. Nagyon kevesen akarnak nagy szerencsétlenséget előidézni, viszont sokan akarnak csökönyösen olyasmit, amiből pár lépésben akár nagy szerencsétlenség is lehet. Igen, talán ez a legijesztőbb.