Ne is kérdezzék, hogy a dalmát Hudolin Ferenc ükapámra vagy a feleségére, a ruszin Bumbák Juliannára való tekintettel van-e nekem az övékét idéző nemzettudatom - mert naná, hogy nincs. És bizony a móri sváb Weiserek, a devecseri Mádlok, a kecskeméti Sváb-Kovácsok, sőt a máramarosi Kósák is meglehetős nyomtalanul múltak el bennem. Maradtam itt, ami vagyok: tősgyökeres pesti, tipikus magyar.
Ami csak arról a tragikomikus színi előadásról jutott eszembe, amit kormányunk évek óta a "mi a magyar?" témakörében előad. Van egyrészről a mindennapok nyelvi eszközkészlete, amelyből habozás nélkül szúrják be minden alkalmas és alkalmatlan mondatba, hogy "magyar", "Magyarország", "ellenünk, magyarok ellen", stb; és van ennek tárgyi megvalósulása a trikolór zászlóerdőtől a felmagasztosult fokhagymás kolbászig. Másrészt pedig ott van az a cinikus nemtörődömség, amellyel ugyanazok, akik sírva leborulnak egy karcagi birkapörkölt előtt, simán hagyják, hogy kiskorú magyarok ezrei hülyén hagyják el a kifosztott iskolákat, nagykorú magyarok ezrei pedig beledögöljenek mindenféle coccusokba, amiket nem kéne elkapniuk a magyar kórházakban, ha kicsit többet osztanának nekik vissza a befizetett adójukból.
De ha ez nem volna elég szembeötlő, legalább tűnjék fel az a vérlázító manipuláció, amit a turulban született magyarság hétköznapi megvalósulásával, a magyar állampolgársággal művelnek. Hogy kilóra kimérik, mint a szürkemarha parizert, vagy odaadják a felmenőkre hivatkozva mindenféle honosított pajtásnak, elvtársnak, ángyom térgye kalácsának - ám hogy kik ezek és valójában mit keresnek itt, az titok.
Hogy ami itt zajlik, az nettó hazaárulás, azt a vak is látja. Pontosabban: látná, ha következetesen nem fosztották volna meg a tájékozódás kézenfekvő lehetőségeitől.
Kell még mondanunk valamit a sajtószabadság és a közszolgálati média fontosságáról?