Bárkit, egy befolyásos, látszólag totálisan biztos egzisztenciával rendelkező embert is egyik pillanatról a másikra le lehet lenullázni, simán ki lehet húzni a lába alól a talajt, lényegében élő-halottá lehet tenni - erről regél most leginkább Gerhart Hauptmann klasszikussá nemesedett darabja, a Naplemente előtt.
Modern kori, polgári Lear királynak is mondják. A Nobel-díjassá lett német szerző Hitler hatalomra jutása előtt egy évvel, 1932-ben írta. Előre megérzett valamit abból, hogyan lehet bárkit, bármikor, teljesen tönkretenni. És sajnos mostanság ez félelmetesen aktuálisnak tűnik, holott Verebes István rendezése a József Attila Színházban az égvilágon semmit nem aktualizál. Mégis időnként összeszorul a gyomrom, hideg futkos a hátamon.
A hetvenéves, meglehetősen jó karban lévő, Clausen tanácsos - aki jövedelmező vállalatok hozzáértő tulajdonosa, s akinek meghalt a felesége - ugyanis beleszeret egy fiatal, szép tanítónőbe. Egyetlen kettős jelenetük van csupán, amiből látjuk, ez az érzelem igencsak kölcsönös. Ujréti László jutalomjátékként adja a főszerepet. Áradó csodálattal tartja a karjaiban a lányt, aki Kovalik Ágnes alakításában ugyanilyen rajongással van iránta. Elmerülnek a másik szemében. Belefelejtkeznek egymásba. Kicsit visszafogottan ugyan, de mégiscsak lángolnak. Ezt a kölcsönös szeretetet dúlják szét otrombán a család tagjai. Berezelnek, hogy jaj, jaj, ha ekkora a szerelem, ha ebből hipp-hopp házasság lesz, akkor esetleg fuccs az örökségüknek, netán még az apa halála utáni zsíros vállalatvezetői pozíciónak is. A már felnőtt gyerekek, férjek és feleségek, rútul akciózni kezdenek. Először megy a szelídnek álcázott lebeszélés, hogy ugyan már hatalmas a korkülönbség, nem jöhet ez össze, nem lesz ennek jó vége, ők csak figyelmesen, aggódásból szólnak, külön, együtt, mindenhogyan, szelíden, felemelt hangerővel, jámbornak látszó, csodálkozó tekintettel és fenyegetően egyaránt. Sokat köntörfalaznak, igyekeznek lavírozni. Álságos szeretettel veszik körül a pénzes hozzátartozót. Sopánkodnak, mi lesz, ha a tanítónő átveri, kihasználja, kisemmizi a derék embert, holott eléggé átláthatóan ők akarják mindezt vele tenni.
Van egy nagyszabású, végzetes családi étkezés, ahol abszolút kibújik a szög a zsákból. Már a gyülekezésnél ármánykodik a díszes kompánia. Jó lehetőség ez arra, hogy mindenki kimutassa a foga fehérjét. Verebes szemléletesen rendezi meg a félrevonulva sustorgások, a „magán-szövetkezések" ocsmány sorozatát. Egyszerre vannak sokan a színen, párhuzamosan is történnek dolgok, kidomborodhatnak az egyéni teljesítmények és a koncentrált összteljesítmény egyaránt. Az egész társulaton érződik a jókora nekiveselkedés, az akarat, az elszántság arra, hogy ezt a sok tekintetben „kemény dió” darabot, ami nem feltétlenül illeszkedik a József Attila Színház profiljába, „feltörjék.” Ez most nem könnyed szórakoztatás, nem zenés bohózat, hanem fajsúlyos dráma, és igenis, ők most ezt is el akarják játszani, ahogy a tavalyi évadban az Anna Kareninát is (amit, bevallom, én is csak unszolásra néztem meg, nemigen hittem benne, hogy ebben a színházban jól sikerülhet, de mint a példa mutatta, bizony sikerülhetett). Persze az előítéleteknek lehet valóságalapjuk, láttam én itt már olyan fenemód rosszat, hogy csak viszonylagos jólneveltségem tartott vissza attól, hogy a sor közepéről előadás közben kicsörtessek.
De az az igazság, hogy Verebes tud valamit, és ezt a képességét főleg nyíregyházi színházigazgatása alatt szerezhette. Nem feltétlenül topon, szem előtt lévő, nem éppen divatos, az úgynevezett szakma által nem piedesztálra emelt színészekkel kifejezetten szeret dolgozni, és ki tudja hozni belőlük a maximumot, biztos kézzel „összekapja” őket. Ez nem azt jelenti, hogy nem buknak ki hiányosságok, hogy nincsenek, mint ezúttal is, félrecsúszott hangsúlyok, hamis megszólalások, hevenyészetten értelmetlen gesztusok, hogy nem fordul meg a fejemben, ezt vagy azt a szerepet játszhatná nagyobb formátumú színész is. Igen, mindez látszik, sőt nyilvánvaló. És mégis, amikor érezhetően összeadódnak az energiák, amikor nagy az elszánás, a darab telibe találja a kort, amiben élünk: olyan művészekkel is létrejöhet ütős produkció, akiket nem biztos, hogy kapásból az élvonalba sorolnánk. Nem is olyan régen, a legelsők között jegyzett művészszínházban, nagy rendező irányításával, first class színészek játéka közepette unatkoztam halálra magam. Valószínűleg azért, mert a többség azt a karaktert hozta, amire akár álmából felkeltve is képes, és ez nem volt eléggé fantáziát felgyújtóan ösztönző.
A József Attilában pedig magasra tett lécet kellett megugrani. És a nekiveselkedés rejtett energiákat is előcsalogatott. Ez a bizonyos családi étkezés az egyik csúcspont, ahol a tanácsos úr mindenkinek be akarja mutatni a menyasszonyát, de direkt egy székkel, egy terítékkel kevesebbet tesznek ki, hogy neki ne jusson, és ezzel durván jelezzék, ő semmiképpen nem tartozik a családhoz. Erre megszégyenülten elrohan. Na, itt aztán lesz haddelhadd, elszabadulnak az indulatok, Clausen teljesen kikel magából, a család tagjai fintorognak, pofákat vágnak, rémülten összezárnak. Már-már hasonló ez, mint Gombrowicz remek darabjában, az Yvonne, burgundi hercegnőben: egy vacsorán úgy teszik el a kellemetlenné vált címszereplőt láb alól, hogy a lehető legszálkásabb halat, kárászt szolgálják fel neki, és kiguvadt szemmel, mohón lesik, mikor akad végre a torkán. Ezúttal azt ötlik ki orvul, hogy a teljesen eszénél lévő tanácsost beszámíthatatlanná nyilváníttatják, ami totális vagyonvesztéssel jár, ami abszolút az ő malmukra hajtja a vizet. Ujréti eljátssza, ahogy a tanácsos szemünk láttára összetöpped, már-már maga előtt is megsemmisül. Fila Balázs megmutatja, hogy az, aki eddig a jogtanácsosa volt, sima képű nyájaskodással hogyan fordul rögvest ellene, mert már máshonnan jön a pénz. Clausen titkáraként Blazsovszky Ákos érzékelteti, hogy azért szerencsére nem mindenki hajlandó ilyen gerincroppantó árulásra, 180 fokos fordulatra. Valamennyi színész, Ömböli Pál, Szabó Gabi, Előd Álmos, Fehér Anna, Zöld Csaba, Fekete Réka, Chajnóczki Balázs, Zubor Ágnes, Botár Endre, Molnár Zsuzsa, Láng József, áll a vártán. Görgey Gábor fordítása eleven, jól mondható, Mira János díszlete nagypolgári miliőt ábrázol, Tordai Hajnal jelmezei egyértelművé teszik, hogy senki nem a napi betevőjéért harcol, mindenkinek van mit a tejbe aprítania.
A produkció egy lúdbőröztető árulás, teljes pálfordulás története, hatalom- és pénzféltés miatt. Keserűen nevettető kórkép korunkról.
