Gogol az Egy őrült naplójában a ki az őrült, én vagy te? dilemmájával játszik.
Popriscsin mondatai éppúgy értékelhetőek logikusnak és józannak, ahogy egy bolond ember gondolatainak, a címzetes hivatalnok furcsa realitásérzékelése pedig sok szempontból tökéletesebben mutatja meg a XIX. századi Oroszország – és meglepő, de a XXI. századi világ – valóságát, mint a realisták. A széthulló személyiség kínlódása, a végül zárt osztályon gúzsba kötött férfi vergődése hatalmas feszültséget teremt a nézőben.
A Jurányi Ház kedd esti előadásán egy néző rosszul lett, őt ki kellett kísérni a nézőtérről. Zajok, egyre hangosabb beszéd, segítségkérés - Keresztes Tamás pedig állt a díszlet közepén és pillanatról pillanatra, hangról hangra civillé, Popriscsinből színésszé válva szólt ki, kérdezett a folytatásról, gondolkodott hangosan, végül döntött arról, mely monológrésztől folytatja. Mi nézők pedig néhány perc alatt végigkísérhettük a színész metamorfózisát az aggódó bármelyikünktől a problémát megoldani akaró színészig, az újrakezdés origóját kereső előadótól a szerephez visszataláló művészig. Többet láttunk, mint a monodrámát játszó előadó szakmai profizmusának bizonyítékát, a „kint is – bent is” feszült kettőssége új dimenziót teremtett egy zseni darabjával és egy őrületes színésszel.
