A három közül a legbiztonságosabb, csalódásmentes produkció a 47 esztendős Gregory Porter nevéhez fűződik, aki a teljes ismeretlenségből néhány év alatt a világ egyik legjobb férfi jazzénekesévé nőtte ki magát. Új lemeze (One Night Only címmel) a tavaly áprilisban, a londoni Royal Albert Hallban rögzített koncertjének szerkesztett változata. Zongora-bőgő-dob-szaxofon összeállítású saját kvartettje ezúttal háttérbe szorul, mert Porter mellett az album főszereplője a London Studio Orchestra néven szereplő szimfonikus zenekar, amelyet napjaink egyik legprofibb zeneszerző-hangszerelője, Vince Mendoza dirigál. A kompozíciók között kevés a saját szám és rengeteg az amerikai örökzöld, ami érthető, hiszen Porter az egész estét példaképe, Nat King Cole emlékének ajánlotta. Az interpretáció szélesen hömpölygő, romantikus és érzelemgazdag, de túlzásoktól mentes; stilárisan és műfajilag is korrekt.
Sokkal ellentmondásosabb Jeff Goldblum új lemeze (Capitol Studio Sessions). A 66 éves, Oscar-díjra jelölt színészt leginkább A légyből, a Jurassic Parkból és A Függetlenség napjából ismerik – azt pedig szinte senki sem tudta róla, hogy ügyesen zongorázik. Hosszú ideje játszik együtt a The Mildred Snitzer Orchestrával, s első lemezüket a legendás Capitol Stúdióban vettek fel. Éppen abban a helyiségben, ahol egykor Frank Sinatra, Nat King Cole és a The Beach Boys felvételei is készültek. Az ismert producer, Larry Klein ötletére a stúdiót alkalmi jazzklubbá alakították, ahová meghívták Goldblum és a zenekar családtagjait, barátait. A lemez címe ezért megtévesztő, mert koncertalbumot kapunk, amelyen Goldblum beszél a közönséghez, viccelődik, néha énekelget és olykor zongorázik. Sztárvendégek (Imelda May, Till Brönner, Sarah Silverman) tűnnek fel a jól ismert jazz-kompozíciókban, és az előadással nincs is nagyobb baj, de a színvonala éppen csak átlagos. Kérdés, hogy akkor egyáltalán miért készült el ez a lemez? Goldblum volt túlságosan exhibicionista vagy a kiadó akart a színész hírnevével sok pénzt keresni? Valószínűleg mindkettő.
Keserű csalódást okoz Elvis Costello és a The Imposters visszatérő albuma, a Look Now, amely fáradt, enervált, ötlettelen popzene. A 64 éves brit énekes-dalszerzőnek (Diana Krall jazzénekesnő férjének) ez már a 30. stúdióalbuma, de az elmúlt öt évben nem volt túlságosan aktív. 2013-as szólólemeze (Wise Up Ghost) óta csak egy Bob Dylan előtt tisztelgő válogatást adott ki, illetve egy-egy dalt töltött fel az internetes megosztó csatornákra. Új lemezére – eredeti ötletek híján – tücsköt-bogarat összehordott. Találkozhatunk itt több mint két évtizede komponált filmzenével (Unwanted Number), a legendás amerikai énekesnő, Carole King dalával (Burnt Sugar is So Bitter); három kompozíciónak (He’s Given Me Things, Photographs Can Lie, Don’t Look Now) pedig a 90 esztendős popguru, Burt Bacharach a társszerzője, aki még zongorázik is a lemezen. Costello saját számai laposak, érdektelenek – sajnos csak árnyéka korábbi önmagának. Rákbetegségéből felépült, de komoly szerzői és előadói teljesítmény már aligha várható tőle.
Infó
Gregory Porter: One Night Only (Blue Note/Universal)
Jeff Goldblum: The Capitol Studio Sessions (Decca/Universal)
Elvis Costello & The Imposters: Look Now (Concord/Universal)
