Az első világháború után vagyunk, a korszak emberképét a személytelenség és a gépiesség formálja. Praktikus, használható, gyorsan felépülő új világot szeretne, amelyben végre valami őérte van. Fellengzősség és cifrálkodás nélkül. És ekkor jön egy 36 éves német építész – maga Walter Gropius –, egy huszárvágással ötvözi az iparművészetet a képzőművészettel, és a sáldobálós alkotót letaszítja a piedesztáljáról. Kvázi mesteremberré teszi, és a Bauhaus eszméjén keresztül a totális művészet megalkotását tűzi ki célul. „Tisztán organikus épületeket akarunk alkotni, melyek vakmerően sugározzák a belső szépséget, és mentesek mindenféle hazugságtól és ornamentikától” – hangoztatja, hozzátéve, hogy reményei szerint a Bauhaus képes lesz áthidalni a művészet és az ipar, valamint a művészet és a technika közötti szakadékot. Az iskola, kis kihagyással, egy dessaui, majd egy berlini költözéssel 14 éven keresztül működött, majd 1933-ban a Gestapo, a modern művészet elfajzottságára hivatkozva, végleg bezáratta.
Kapásból feláras
Leszámítva a tengeren (óceánon) túli újraszerveződő mozgalmakat, lényegében soha többet nem nyílt Bauhaus-műhely intézményesített keretek között, Az a szűk 15 év mégis végérvényesen megváltoztatta az elkövetkezendő 100 év építészetét és dizájntörténetét. Van, akinek a Bauhaus még ma is a modern építészet non plus ultrája, sznobok társalgási kódexének vezérszava, az ingatlanosok számára pedig biztos felár: jó helyen, jó anyagból, letisztultan elegáns formákból építkező, világos, nagypolgári lakás a harmincas évekből. Pedig Gropius mesteriskolája a korai időszakban még nem azt a letisztult, négyzetre alapozott stílust képviselte, ami a húszas évek első harmadától védjegyévé vált. A Bauhaus törekvése elsősorban nem az volt, hogy nagypolgári igényeket elégítsen ki, hanem hogy a munkásság és a kispénzű emberek számára teremtsen gyorsan, gazdaságosan megvalósítható, jó minőségű, no és persze esztétikus lakóépületeket és munkahelyeket. Csak aztán, mivel felkarolói a vagyonosabb polgárok lettek, akik státusszimbólumként kezdtek tekinteni a Bauhausra, munkáslakások helyett Európában, így nálunk is inkább Bauhaus-hatású villák és bérházak épültek. Szinte sosem tiszta Bauhaus-elvek szerint, hiszen a megbízó igényeihez igazodva a tervezők sokszor engedményeket tettek a díszítés, a fényűzés vagy épp a drága anyagok javára. A művészettörténészek hozzávetőlegesen egybehangzó véleménye szerint nálunk leginkább Bauhaus-jegyeket viselő modernista házak épültek, de azért akad egy-kettő, melyek a dicséretes mértéktartás jegyében közelítenek a prototípusban – a Walter Gropius és Adolf Meyer által tervezett berlini Sommerfeld-ház – megfogalmazott kívánalmakhoz. Az egyik legszebb a Kelenhegyi úton található Szegő-villa, amelyet egy sörgyárigazgatónak épített 1924-ben a Bauhaus-iskola egyik magyar tagja, Forbát Alfréd.
Egy kis agymosás
Merthogy a klasszikus nagy nevek, Gropius, Johannes Itten vagy Mies van der Rohe mellett számtalan magyar tervező, többek között a fent nevezett Forbát Alfréd, Moholy-Nagy László, Breuer Marcell, Molnár Farkas vagy Weininger Andor tanult vagy tanított a Bauhaus műhelyében és alakította annak szellemiségét. Weininger Andor például már 1921-ben Weimarba utazott, hogy a Bauhausban tanulhasson. Körner András Weininger színpadai című könyvében, már öregen arról mesél, hogy bár sokan irigyelték, nem volt ám mindig fenékig tejfel benne lenni a Bauhaus sűrűjében, ahol olykor az abszurditásig feszültek egymásnak az olykor fanatikus nézetek. „Amikor megérkeztem a Bauhausba, és beléptem a kissé kopottas épületbe, az emeletről énekszót hallottam leszűrődni. Templomban hallani ilyesmit olyan volt, mint valami zsolozsma. Mentem a hang után, fel a lépcsőn. Mint kiderült, a Bauhaus növendékei egy auditóriumban gyűltek össze, és egy kopaszra nyírt, bíborszín talárba öltözött ember prédikációt vagy beszédet tartott nekik. Aztán a hallgatóság megint elénekelt egy vallásos dallamot. Pécsi barátaim, akik már előttem érkeztek a Bauhausba, s akiket észrevettem a gyülekezetről kitóduló emberek között, nevettek, amikor megkérdeztem, istentiszteletet tartottak-e. Elmagyarázták, hogy Johannes Itten, az iskola egyik mestere tartott mazdaznán-gyülekezetet, ahol ennek a zoroasztrizmusból eredő hitnek a tanait hirdette.” Állítólag Itten nagyon agresszív volt: addig alakította a tanulókat, agymosásnak vetve alá őket, amíg úgy nem érezték, hogy semmit sem tudnak. Azt akarta, hogy nulláról kezdjenek újra mindent. Ha valakit nem sikerült logikus érvekkel meggyőznie, a miszticizmus segítségével próbált rá hatni, hogy belássa: addigi gondolkodásmódja helytelen volt.
Zenés dadaista imprók
A Napraforgó utcai Bauhaus-lakótelep, a Lupa-sziget ma is ’30-as éveket idéző víkendházai – az egyik a Soros családé volt! –, Breuer Marcell csővázas bútorai, a híres B35-ös szék, a Csehország első modern építészeti műemlékének számító brnói Tugendhat-villa, az egykori dessaui Bauhaus-központ épülete… – sorolhatnánk a végtelenségig a Bauhaus-remekeket. Minden bizonnyal önöknek is kapásból eszükbe jut vagy egy tucat, de arra csak kevesek gondolnak, hogy – lévén minden művészeti ágat egyesíteni akart magában – a Bauhaus a színház és a zene világába is begyűrűzött. Az egyetlen Bauhaus-zenekart épp a már idézett Weininger Andor alapította 1924-ben – dadaisztikus improvizációkból, az amerikai dzsessz és a hazai és délkelet-európai dallamkincs keveredéséből igyekeztek új zenei hangzást teremteni. Rögtönzött mulatságaik fontos részét képezték a Bauhaus-életérzésnek, ezeken mindig Weininger szórakoztatta a közönséget. Molnár Farkas a Periszkóp című aradi folyóiratban, 1925-ben, elfogulatlanul állítja róla, hogy maga volt a Bauhaus-muzsika teste és szelleme. „Ha ő a zongorához ül, uralkodik az összes mesterek felett, vezet, mint Scheer tengernagy, emel, int, diktál. Mosolygása világhírű.” Egyik zenésztársa szerint a zenekar igazi Bauhaus-műalkotás volt. „Weininger zongorázott és énekelt, bár hangját szinte elnyomta a sok ütőhangszer és zajkeltő eszköz vihara.”
